Tom a felfogástalanság mély gödrébe tévedt, úgy állt még mindig 5 perce már megszokott helyén. Sandy sem tett semmi hírtelent, attól tartott elborul az apja agya. Viszont egész nap csak nem állhatott ott egyikőjük sem, ezért Sandy arrébb lépett. Lábát le se tette még, Tom már belekezdett új mondókájába.

-         Apa, fogd fel végre, hogy családod van. És én vagyok a lányod, Sandy. – mondta halkan a lány.

-         Ne szólíts apának, mert nem vagyok az. – fordult meg végre a beszélő és bement a konyhába kávét főzni magának. A lány most nem tudta mit tegyen. Menjen-e utána, érezze-e magát otthon vagy várjon vigyázzállásba ott, ahol most is van, míg vissza nem jön Tom és ki nem teszi a szűrét a házból. – Mit ácsorogsz ott? – szólt ki Tom a lányra.

-         Öhm csak akkor ööö maradhatok? – nézett bociszemekkel kismosollyal a szája sarkában, Sandy.

-         Maradhatsz, míg anyukád érted nem jön.

-         De ő messze van. Naaaaaagyooon messzeee. – húzta el a szavakat, hogy érzékeltesse a távolságot.

-         De nem fogsz a nyakamon maradni túl sokáig, azt is tudod, ugye?

-         Persze. Hogy meggyőződj arról, én vagyok a lányod, elvégzünk egy DNS tesztet most is és az eredmény majd eldönti. – tette csípőre a kezét a lány, miközben kicsit előre hajolt és gúnyosan ejtette a szavakat apjára.

-         Egész jó ötlet, akkor már egész hamar eltűnsz innen.

-         Vagy itt maradok… örökre!

-         Ne bosszants!

-         Én aztán nem. – emelte meg a kezét, majd arrébb tette a táskáját.

-         Abban a tatyóban mi van? – érdeklődött Tom.

-         Pár ruha és egy kevéske játék.

-         Te már eleve költözésre készen jöttél?

-         Nyaralni vagyok.

-         Mi? Akkor mégsem vagy a lányom. Tudtam én, hogy valami nem stimmel!

-         Úgy értem tölthetek egy kis időt az apámmal is nem?

-         Jaajj, atya ég, ennek mikor lesz vége. – forgatta meg a szemét Tom.

-         Nyugi, apus, még csak most kezdődik. – vigyorgott gonoszan Sandy és felrohant az emeletre felfedező utat tenni.

-         Azt ne mond, hogy már unokám is van. – nevetett fel fájdalmasan.

-         Majd pár év múlva apa J.

-         Héhé hova mész? – eszmélt fel Tom és ment a lánya után.

-         Melyik lesz a szobám? – kérdezte hátratett kezekkel állva ringatva magát Sandy.

-         Neked szoba? Nem gondolod, hogy ez pofátlanság?

-         Az alvás? Nem.

-         Lent fogsz aludni a nappaliban, és ha nem tetszik valami, el lehet menni! – ordította le a fejét. Talán túl sok volt neki a mai.

A lány ezután lassan lebattyogott egy szó nélkül kissé megszeppenve. Már kezdte ő is úgy gondolni, hogy mára elég volt a visszapofázásból. Normál esetben nem sok gyerek vág vissza az apjának, kivéve, ha tiniről beszélünk. Lelépdelt a drága lépcsőkön, majd lekanyarodott a nappaliba. Végig próbált minden ülést, kanapét és fotelt, amit csak talált a szobában, majd a legkényelmesebbet kiválasztva leült rá, majd ledőlt. Előtte a cipőjét levette és odarakta a többihez, az apjáé mellé. Tom cipője mellett, az övé igen csak aprónak tűnt. Mikor a lépcső aljához ért, a nappali fele haladva, apját már nem látta a korlátnál. Biztosan eltette magát, hogy a holnapi napot kibírja vele. Így Sandy birtokba vette kiválasztott kényelmes kis helyét és nem sokkal később elnyomta a gyermeki álom.

Tom fent a szobájában ült az ágyán, homlokát kezével tartotta és a földet bámulta. Amelyik kezével tartotta a fejét, azt a lábán pihentette. Így ült kicsit görnyedten az ágya szélén és gondolkozott. – a rohadt életbe, én ezt nem hiszem el! – mondta halkan, mégis erőteljesen. Felállt és járt egy kört a szobájában, majd kiment onnan. Halkan lement a nappaliba, ahol Sandy már nagyban aludt. Bármennyire is haragudott rá, nem akarta felébreszteni. Odament mellé és leguggolt az alvó lány mellé, hogy jobban szemügyre vehesse, bármilyen veszekedés nélkül. Észrevett pár hasonlóságot a lányon. Akaratlanul is, de mikor visszaemlékezett a mai napra, mosoly ült ki az arcára. Megrázta a fejét, majd halkan csak a szobának megsúgta: Nem az én lányom. – szinte lehelte ezeket a szavakat. Ezután felcammogott a saját szobájába és ő is álomra hajtotta a fejét. Másnap apja és lánya egyszerre ébredtek.

-         Nocsak te már ébren vagy? – ment le Tom.

-         Igen. Jó reggelt apa. – nyújtózott egyet a kanapén Sandy.

-         Hányszor mondjam neked, hogy nem vagyok az apád?! – förmedt rá mérgesen.

-         Neked is jó reggelt Sandy. – vágott egy beletörődöm képet a lány.

-         Ma dolgom van, ezért magadra hagylak itt. A házat bezárom meg ne szökj.

-         Óh szóval tegnap még elkergettél volna legszívesebben a világ másik végébe, most meg rabként tartasz majd itt? – tette ölbe a kezét.

-         Ne hidd, hogy jókedvemben csinálom ezt az egészet. Örülni fogok, majd mikor végre ismét hagysz élni.

-         De hát hagylak.

-         Nem épp azt veszem észre.

-         Amúgy hova mész? – ült le a kanapé karfájára.

-         Próbára. Holnap itt a városban koncertünk lesz.

-         Mehetek?

-         Jah igen és nem fogod tönkretenni az ilyen eseményeim. Na légy jó. – mondta és már kattant is a zár.

Sandy egyedül maradt otthon és persze unatkozott. Nem szép dolog egy nyolc és fél éves kislányt magára hagyni egyedül egy ekkora házban. Tom később jött a vártnál, legalábbis annál, amire Sandy gondolt. Éppen a nappaliban játszott, mikor megérkezett Tom.

-         Szia apa. Már azt hittem sosem jössz vissza. – szaladt oda hozzá és pattant az ölébe a lány.

-         Bár úgy is lett volna. – mondta halkabban Tom.

-         Egy apa sosem mond ilyet! – nézett mérgesen Sandy.

-         Dehogynem, csak még nem hallottad, mert az igazi apád úgy félrebaszta az életed, hogy hozzám keveredtél, de nem sokáig maradsz itt, az is biztos! – emelte meg a hangját.

-         Nem szóltál rám az apa szó miatt. – lepődött meg Sandy, miközben Tom letette őt.

-         Fogd már be! – rivallt rá, mire szegény lány azt sem tudta mit csináljon.

Tom erre bement a konyhába, hogy egy vizet töltsön magának. Alig lépett be az ajtaján a helységnek, Sandy már tudta, hol is tarthat apja.

-         Sandy!!! – kiáltotta a konyhából.

-         Tessék? – ment oda a lány is, bár kicsit távolabb állt meg.

-         Ez mi?! – mutatott a konyha fele Tom.

-         A konyha?

-         Ne szórakozz velem kislány! Ezt te csináltad?! – fogta a fejét Tom a rendetlenséget látva. Hát igen. A mikró kinyitva, benne pizza szétmállva és rajta egy törlőkendő. A földön széttört tojások, a bútorokon banánturmix maradványok. Nem fogta le szorosan a tetejét Sandy a gépnek. És ha ez még nem elég egy csomó minden ki volt pakolva az asztalra, a padló a tojásmaradványok mellett, pedig teli volt kifolyt tejjel.

-         Bocsi, csak próbáltam valami ehetőt csinálni. Nagyon éhes voltam. És nem sikerült, ezért éhes is vagyok. – nézett sajnáltatva magát és szorongatta a hasát.

-         Megérdemelnéd, hogy emiatt éheztesselek.

-         Azt ne teheted! Én fejlődésben lévő gyerek vagyok.

-         Ne feleselj vissza légy szíves! – nézett le rá, majd észrevette a kezét, azon is valamit. – Ugye az nem az amire gondolok? – mutatott Sandy kezére.

-         A tenyerem? Jah de az kréta. – vigyorgott a lány, de nem sokáig tehette ezt meg. Mikor felnézett az apjának nevezett emberre, azonnal vigyázban állt.

-         Felugrottál az ölembe és megöleltél, megfogdostál! – mondta Tom, majd kirohant az előszobába a tükör elé, hogy megnézze a fekete XXXXXL-es pólóját. És jól sejtette, két piros folt díszelgett a hátán, egész szépen láthatóan. – Jaj ne már! – mondta és próbálta eltüntetni a foltot, de mivel nem sikerült neki, ezért inkább bement a nappaliba, hogy leülhessen pihenni a próbák után. Ott is nem várt dolog fogadta. – Sandy!!!!! – kiáltott fel.

-         Apa? – állt ott vigyázban szinte azonnal a lány.

-         Mennyi meglepetésed van még számomra?

-         Körbe szeretnél nézni?

-         Jó lenne hamar túlesni rajta. De ezek mik? – nézett értetlenkedve a babákat a fotelekben. Az asztalon pedig egy papír, mellette pedig a kréták.

-         Hát tudod, öhm izé bocsi, ezek a babáim.

-         Te babáztál? – nézett nagyokat Tom.

-         Lány vagyok. – nézte hülyének apját.

-         Azonnal takarítsd össze őket, nem akarok több vendéget mára!

-         Ők nem szemetek, ugye lányok? – fordult feléjük, majd összeszedte őket, és visszarakta a táskájába.

Tom felment a szobájába átöltözni, és lezuhanyozni, majd felfrissülten új ötlettel jött le.

-         Drága Sandy. – támaszkodott a térdére.

-         Tessék? – nézett fel rá a lány.

-         Holnap nem maradhatsz itt. – jelentette ki egyszerűen.

-         Mégis hova mennék? Nincs más otthonom. El lennék veszve. Kidobnál ennyi miatt? Bocsánat!! – forgolódott álltában ide-oda Sandy.

-         Állj már meg egy pillanatra! – szólt rá erélyesen.

-         Igen! – állt meg hírtelen. Szegény megijedt a hírtelen erős hangtól.

-         Nem úgy értettem, hogy kipakollak innen, habár szívesen tenném, hanem velem jössz a koncertre és Georg barátnője fog rád a fellépés alatt vigyázni.

-         Ki az a Georg?

-         Majd holnap megismered.

-         És Bill bácsi?

-         Őt már láttad.

-         Nem, én a nagybátyámra gondoltam.

-         Ha én nem vagyok az apád, ő nem a nagybátyád, amúgy meg de igenis ő volt itt, akire te gondolsz.

-         Dehogy is! Tessék itt egy kép róla. – vett elő a zsebéből egy kicsit gyűrt képet. Tom a kép láttán elnevette magát.

-         De igen őt ismerted meg, de már sokat változott.

-         Jaah. – nézte a képet, majd visszatette a zsebébe.

-         De ugye tudod, hogy holnap nem jöhetsz ebben a ruhában a koncertre. Ha már velem vagy egy darabig, adjuk is meg a módját!