Másnap reggel nem szóltak egymáshoz, pedig jól tették volna mindkettejük esetében. Se olyat nem mondtak reggel, hogy jó reggelt. Sandy nem apázta le Tomot, Tom nem szidta le lányát. Mióta Sandy a házban van, szinte ez volt az eddigi legcsöndesebb időszak a házban. Mindketten eleinte hálóingben, pizsamában vagy, éppen amiben elnyomta őket azelőtti este az álom, abban mászkáltak ide-oda, majd egyszerre is öltöztek át. Erre sem, reagált egyik fél sem. Az előző este ennyire betett volna nekik? És, hogy miért is kellett volna nekik reggel mégis megtenni a szóbeli kapcsolatot? Nos csak annyi, hogy Tom egy szó nélkül elpakolta a nappaliból Sandy cuccait, Sandy pedig segítség nélkül vágott neki a reggelinek, ami a földön landolt. Sandy és Tom közel egy időben vették észre a két feltűnő változást.

-         Hol van a cuccom?! – toporzékolt Sandy.

-         Mit csináltál már megint a konyhában?! – érkezett az előzővel egy időben egy újabb kérdés. Ekkor 5 másodpercnyi hatásszünet következett, majd ismét egyszerre kezdtek bele a mondókába.

-         Én kérdeztem előbb! – érvelt Sandy.

-         Válaszolj, ha kérdezlek! – emelte meg a hangját kicsit Tom.

-         Mikor megyünk DNS tesztre?

-         Szedd össze magad azonnal!

-         És akkor azonnal is megyünk? – rohant a lépcsőhöz Sandy de ott féltesttel vissza is fordult.

-         Azt mondtam, na eridj!

Tomnak nem kellett sokat várnia a lányra. Gyorsan magára kapott valamit – megjegyzem elég idétlenül nézett ki – és már Tom előtt is termett.

-         Anyukádtól a nagy szád mellé nem tudtál volna egy kis ízlést is örökölni? Hogy nézel ki?

-         Miért? A szürke ünneplő cipő nem illik az erős rózsaszín melegítőalsóhoz és a hosszú sárga lepkemintás pólómhoz?

-         Nem hát! – mondta, majd felkísérte a lányt a szobájába, ahol nyugodtan fel tudott öltözni. Tom egy rövid farmer nadrágot és egy fehér felsőt adott neki, hogy vegye fel. Mikor már elég tűrhetően nézett ki, bepattantak a kocsiba és már célba is vették a kórházat.

Az út közben mindketten csöndben voltak. Mit is mondhattak volna. Vezetés közben nem célszerű veszekedni, főleg nem nekik. A kórházban hosszas várakozás után megcsinálták a tesztet. Tom tűkön ülve várta a választ, de ahelyett csak annyit kapott, hogy egy hét múlva kiderül. Elszörnyülködve nézett le Sandyre, aki jól láthatóan élvezte a helyzetet. Vigyorgott apja képébe. Ő tudta, hogy mi az igazság és ha már ilyen „jóban” lettek Tommal, akkor folytatja ezt a „bírjuk - nem bírjuk egymást” játékot.

-         Ha bármi történik az elkövetkezendő egy hétben, hamarabb hazarepülsz, mint ahogy megtudnánk az eredményt.

-         Áll az alku kedves műsorvezető. – nyújtott vigyorogva kezet a lány, majd visszasietett a kocsiba.

Tom is követte nemsokára, majd ahogy a kórházhoz, úgy haza is hamar értek. A ház előtt Bill várta őket.

-         Áh na végre, hogy itt vagytok! Hol voltatok? – üdvözölte őket.

-         Kórházban. – felelte a lány.

-         Miért mi történt? Bántottad, Tom?

-         Ugyan már Bill! Ez csak egy gyerek, végül is a légynek sem tudna ártani, bár az idegeimre igen ártalmas. Nem baj miatt mentünk kórházba, hanem a tesztet elvégezni. Sose bántanék egy gyereket, főleg nem egy lányt. A szigor meg kell.

-         Nem is bántasz? – csillant fel a már bejáratnál járó gyerek szeme.

-         Felejtsd el, amit mondtam! Igenis odamegyek és megpüföllek, ha nem mész be és nyalod fel, azt, amit reggel kiborítottál! – rivallt rá, Tom.

-         Felnyalni? – fintorgott a lány.

-         Úgy érti feltörölni. – javította ki testvérét, Bill.

-         Jaah. – ezzel a lány be is ment a konyhába, hogy eltüntesse a reggeli kis baleset nyomát.

-         Bill, miért van az, hogy hozzád sokkal kedvesebb és neked szót fogad?

-         Tom, miért van az, hogy te sose bánsz vele kedvesen, sose próbálod megérteni és nem fogad szót?

-         Na jó tesó ezt inkább hagyjuk. Miért jöttél?

-         David szólt, hogy holnap fotózás.

-         Mi? És ezt a bajkeverőt, hova rakom addig?

-         Hát hova? Hozod magaddal. – vont vállat egyszerűen ikre.

-         Te is tudod, hogy azt nem lehet.

-         Dehogyis nem. Na csá. – ment át a szomszéd házba Bill. Tom pedig bement a sajátjába megnézni, Sandy miben mesterkedik éppen. Megnyugvással látta, hogy szorgosan sikálja a padlót a konyhában. Abban a pillanatban kicsit, mintha megenyhült volna vele szemben.

Tom odament hozzá és besegített neki. Később pedig Tom felajánlotta, hogy DVD-zenek együtt.

-         Nah akkor mit nézzünk meg? – kérdezte az idősebbik.

-         Mi lenne ha az Arthur és a Villangókat néznénk meg? – pislogott egyet-kettőt szépen nézve, Sandy.

-         Neee már ne ilyen gagyiságot! – rimánkodott, Tom.

-         Ez nem gagyiság! Korhatártól függetlenül leköti az embereket. – mielőtt Tom tudott volna válaszolni, csöngettek.

Bill volt az. Unatkozott otthon egyedül.

-         Hát te? – nyitott ajtót Tom.

-         Gondoltam átugrom egy kicsit. Mit csináltok? – lépett beljebb a vendég.

-         Éppen DVD-zni szeretnénk, de nem egyezik az ízlésünk.

-         Miért, mit akartok megnézni?

-         Nem én, hanem ő, az Arthur és a Villangókat.

-         Az nem is rossz. Mi bajod van vele?

-         Gyerek film.

-         És szerinted egy gyereknek horror és pornófilmek valók? Amúgy meg ezt úgyanúgy megnézheted te is.

-         Tudod Sandy, hogy mi az, ami tönkreteszi ezt a filmet? – súgta oda a lánynak.

-         Nem, mi? – nézett fel rájuk.

-         Az, hogy elrontották a szinkronhangot. – nézett félszemmel Billre, mit lép majd erre.

-         Tudod, hogy miért nem Tomot választották szinkronhangnak? – hajolt le a gyerekhez Bill, mintha ügyet sem venne Tom kijelentésére.

-         Miért? – kérdezett vissza a lány.

-         Mert akkor népszerűtlen lenne a film.

-         Na jól van akkor is ezt nézzük meg. – rakta be a lejátszóba a lemezt.

Ezután nem éppen csöndben megnézték a filmet. Tom élvezettel szekálta Billt a szinkron miatt, Sandy, pedig élvezte a filmet. Persze közben arra is odafigyelt, amit a két felnőtt levág mellette. Magában jókat nevetett rajtuk. Tom élvezettel utánozta Bill hangját egészen a film végéig.

-         Apa, Billnek igaza volt.

-         Miben? – nézett nagyokat, Tom.

-         Nem jól utánoztad. Talán tényleg népszerűtlen lenne a film. Bill minden elismerésem! – vigyorgott a lány, majd a konyhába szökdécselt.

-         Neeee! Oda ne! – eszmélt fel a ház tulajdonosa, Tom.

-         Miért? – torpant meg és kérdezte gyermeki hangon.

-         Eddig akárhányszor bementél oda, csak baj történt. Most olyan szép és tiszta. Menjél fel a szobádba játsszál, amíg én Billel megbeszélem a holnapot.

-         Miért, mi lesz holnap?

-         Elég a kérdezősködésből! Aki sokat alszik, csak az tudja meg! – irányította fel fele Sandyt, majd visszament Billhez. Alig ült le már fentről hallhatta a jól megszokott hangot.

-         És melyik az én szobám? – hangzott a kérdés az egész lakásban.

-         Atya ég! – állt fel Tom és indult a lépcső felé.

-         Azt hiszem akkor én megyek is. Császtok! – ezzel el is hagyta a házat, Bill.

-         Pá! Na te kis vakarék, hogy még ülni sem lehet tőled. Anyád ezt, hogy bírta? – mondta, miközben ment felfele.

-         Úgy, hogy ő nőből van és a férfiak parasztok.

-         Én is szeretlek Sandy!

-         Kimontad a nevem a szeretlek mellé?? Én is szeretlek Apa! – ugrott a nyakába.

-         Látom nem sokszor hallod ezt a kifejezést. Na a te szobád az enyém mellett van.

-         Olyan közel lehetek hozzád?

-         Úgy értem, hogy pár ajtóval arrébb.

-         Az nincs mellette.

-         Nincs messze. Na jó éjt. – mondta, majd ő még lement, a lány, pedig berendezkedett a szobájába és álomra hajtotta a fejét.

Igen, már este volt. Így elrohant az idő. Sandy kíváncsiságának nem tudott ellenállni, ezért kénytelen volt kivárni a másnapot, hogy megtudja mi lesz másnap. Mindkettejük számára egy villanás volt csak az este és máris egy új napba csöppentek.

-         Jó reggelt, Papa. – ment le a lépcső korlátjába kapaszkodva, kócos hajjal Sandy.

-         Neked is. – köszönt neki Tom is és szemével behívta a konyhába, ugyanis reggelivel várta a kiscsajszit.

-         Óh köszönöm szépen. – csüccsent le a székre és fogyasztotta el a reggelijét.

-         Ma fotózásra kell mennem. Szeretnél jönni? – nézte, ahogy eszik, Tom.

-         Hát, ugye nem szeretnél egyedül itthon hagyni. – pislogott édesen Tomra.

-         Még szép hogy nem! – eszmélt fel.

-         Akkor megyek. – vigyorgott.

Tom most nem szeretett volna visszaszólni neki, így is azon törte a fejét, hogy fog megmaradni önszántából egy helyben Sandy. Mert, hogy Georg csajával nem akar lenni, az is biztos. Ezen agyalt egész úton. Sandy, pedig meg csak ült csöndben mellette. Mikor odaértek, a srácok bevonultak abba a szobába, ahol rengeteg ruha volt.

-         Sandy! – szólította meg a lányt, Tom.

-         Tessék? – mászkált a ruhák között ide-oda.

-         Állj már meg egy kicsit. Nem lehet látni téged.

-         Dehogynem. Pedig pont feltűnő vagyok. – nevetett. Felvette Bill egyik felsőjét, ami nem kicsit nagy volt rá, de élvezte, hogy a ruhadarabok leesnek róla.

-         Röhejesen nézel ki. – nevetett is Tom.

-         Kösz, tesó! – hálálkodott Bill.

-         Te is sokszor furán nézel ki, de nézd meg Sandyt.

-         Megnéznélek én abba.

-         Hát attól tartok, hogy montázson kívül úgy sehol nem fogsz látni. – nevetett Tom még mindig.