Elköszönt a néptől, kitessékelte őket és ő is ment a maga dolgára. Kiérve alig szóltak egymáshoz, inkább csak örültek, hogy ismét jelölve lettek, hogy a rajongók mellettük állnak még mindig.

-         Újabb koncert? – nézett maga elé bánatosan a kislány.

-         Igen. – válaszolta egyszerűen az apja.

-         És megint megyek veled?

-         Ha nem akarsz bedoblak valahova, nekem csak annál jobb. – vette félvállról a helyzetet.

-         Ez érdekes, valamikor tök jófej tudsz lenni, valamikor meg oltári bunkó. Ki vagy te apa?

-         1. Ne szólíts apának! 2. Mindig, amilyen kedvem van, olyan hangulatom is és modorom is. Szóval, ha még egy darabig velem akarsz lenni, akkor ezt megjegyzed.

-         Most rám vagy dühös?

-         Is.

-         És?

-         Hagyjuk. – ment tovább.

-         Ne hagyj itt! – szaladt utána a lánya.

-         Ezer bocsánat. – játszott a hangjával Tom majd kinyitotta a kocsi ajtaját a lánynak, aki szinte berepült rajta. – Azt nem mondtad, hogy pilóta is vagy.

-         Sokmindenre képes vagyok és sokmindent nem tudsz rólam.

-         Azt tapasztalom. Engem is ki tudsz hozni a sodromból.

-         Ahhoz tehetség sem kell.

-         Dehogynem.

Az út további részében inkább egymáshoz sem szóltak. Tomnak ez még könnyére is esett, de Sandynek inkább nehezére. Beszélhetnéke volt, de kocsiban nem akarta zavarni az apját vezetés közben. Hazaértek. Tom a kocsiban marasztalta lányát, míg ő berohant valamiért. Sandy nem tudta mi az, ami miatt neki olyan fontos volt kocsiban maradni, de most nem akart rosszalkodni. Azaz nem is mondható rosszalkodásnak, amit csinál, ugyanis ilyen a természete és neki ez a normális. Nézze el neki az ember, gyerek még. Tom, ahogy mondta tényleg nem sokáig időzött a házban. Visszaült a vezető ülésbe és egy áruház felé tartott.

-         Megérkeztünk. – jelentette ki és kiszállt. Átlépdelt a másik oldalra, hogy a mozdulatlan lányát kiszedje onnan.

-         Miért jöttünk ide?

-         Hogy legyen, mit kérdezned.

-         Ez már annyira lejárt szöveg.

-         Még kioktatsz?

-         Hagyjuk!

-         Szerintem is. Na, következő a terv.

-         Felhívsz valakit, hogy raboljon el?

-         Honnan van ekkora fantáziád?

-         Örököltem. – veregette meg Tomot, ott, ahol érte.

-         Bolond lány. Na szóval. Bemegyünk, és nem szólsz hozzám. Rendben?

-         De miért?

-         Mert bent rengeteg ember van és rengetegen felismerhetnek. Így sem fogom megúszni, hogy oda ne rohanjanak hozzánk, ezért kérlek, hogy inkább meg se szólalj odabent, mert bármit mondasz, azzal képben lesz valamennyire a társaság, de a magánéletemhez és hozzád semmi közük. Ha esetleg odamennek hozzád, mert észreveszik, hogy velem vagy, ne válaszolj semmit.

-         Akkor némának fognak hinni!

-         Nem, hanem megszeppentnek.

-         De aki nem beszél az néma.

-         Akkor éjszakánként mindig megnémulsz és a suliba is?

-         Igen.

-         Na elég az ökörködésből!

-         Nem vicceltem! Amúgy miért is jöttünk ide?

-         Hogy ruhát vegyünk neked a díjkiosztóra.

-         Dejóó!!!

-         De csak addig, amíg jól viselkedsz.

-         Aranyos leszek!

-         Inkább csak simán jó.

-         Simán jó leszek.

-         Így jó. – mondta és ezzel be is mentek a dzsungelbe.

Tom már ismerte a helyet és egyenes utakat tervezett a boltokhoz. Próbált minél gyorsabban, hogy nehogy elkapják. A pár méter alatt, az úton csak 3 rajongó rohamozta meg, akiket le tudott rázni szinte egy pillanat alatt. A célba vett boltba bejutva aztán mindenféle alkalmi ruhát felpróbáltatott lányával. Ha már vele van, akkor ne nézzen ki hülyén. Látszódjon, hogy ő bizony Tom Kaulitz lánya. Pávatollszerű gallértartozékos kék-zöld ruhán keresztül minden cifra-tarka ruha próbára került már szegény lányon, de mindegyik inkább nézett ki röhelyesen, mintsem elegánsan. Több üzletet is végigjártak, mígnem Tom végre rátalált a tökéletesre. De nem is nagyon volt már kedve nézelődni, mivel nem csak ő nézelődött, hanem sokan nézték őt is. Sietve összepakoltatott az eladóval. Szép kis summát hagyott ott azért a ruháért, de ha már Tom Kaulitz és ha már a Lánya, akkor adják meg a módját. Nagy tömeg gyűlt a bolt elé. Természetesen ez egy jó kis reklám volt a boltnak. Mostantól mindanki ott akar majd vásárolni, ahol Tom is. Tom kézenfogta lányát és próbált kijutni a tömegből. Rengeteg kérdés érte, miközben próbálkozott. De csak mosolygott párat egypár pillanatfotó kedvéért, de nem állt meg. Mikor kiért, gyorsan beült a kocsijába. A csomagokat az anyósülésre tette. Előre nézett, aztán a gázra lépett… volna, ugyanis észrevette, hogy csak a fele tömeg jött utána és ami a legnyugtalanítóbb, hogy Tom mellett senki sem volt más a kocsiba. Sandyt elhagyta félúton. Nem tudta merre lehet, ugyanis a kocsira mászott ide-oda sipákoló, össze-visszatekergő rajongóktól nem látott szinte semmit. Kiszállni egyelőre kilátástalan volt. Egy kis aggodalom szállta meg a testét. Egy kis félelem. E kettő vegyítése sosem jó. Ki akart szállni a nemrég birtokba vett autóból, de az ajtó nem nyílt ki a rátapadt rajongóktól. Ekkora hisztéria, a koncerteken szokott lenni, de most sem testőr, sem pedig a többi bandatag, aki esetleg elterelhetné a fiatalok figyelmét. Egy nyolc és fél éves kislány, akinek a természete ráadásul eléggé bosszantó, meddig húzza ki felnőtt nélkül az oldalán? Semeddig. Tomnak a gyomra, ahogy egyre jobban teltek a percek, a pillanatok, annál jobban görcsberándult a gyomra. Már nem csak az aggodalom kavargott benne a félelem mellett, hanem méreg is, ugyanis, ha valami történik odakint, az a fanok hibája. Közben kint:

-         Szia kislány. – lépett egy nagytestű, feketeöltönyös fazon a kérdezősködő tömegtől megszeppent (azaz Tom kérésére látszatta a megszeppentet) lányhoz.

-         Testőr? – kérdezte egy kis gúnnyal a hangjában, ugyanis a fazon tényleg úgy nézett, ki, mintha maga Tom küldte volna.

-         Olyasmi. Hogy hívnak?

-         Simán jó vagyok. – jelentette ki a lány.

-         Látom nem akarsz válaszolni. Akkor … - de nem tudta folytatni.

-         Maga süket? Mondom simán jó vagyok! Maga simán rossz, hogy nem hagy békén. Apa küldte?

-         Ki az apád?

-         Akkor nem apa küldte. Menjen innen, nem beszélek idegenekkel.

-         Eddig is azt csináltad.

-         Eddig azt hittem nem idegen, de mostmár az, szóval hagyjon békén.

-         Tom lánya vagy?

-         Kérdésre nincs válasz. Parancsot teljesítek.

-         Parancsolgat neked Tom, aki az apád? – próbálta rávezetni.

-         Hmm… nagybátyámra gondol?

-         Ne beszélj félre.

-         Simán jó vagyok és simán kérem magát, hogy simán távozzon innen, amíg simán tökön nem verem. – vigyorgott Sandy.

-         Pimasz vagy kislány!

-         Mondjon olyat, amit nem tudok.

-         Elmenekülni innen?

-         Ki elől menekülnék?

-         Mondjuk tőlem.

- Rendben. – mondta, majd belefurakodott a tömegbe és eltűnt a szekrényméretű fazon szeme elől. A nagymelák fentről sokat látott és messze, csak épp a kislány alacsony volt és a tömeg sűrűjébe veszett. Alig jutott valamerre, mikor egy kéz erősen megragadta és kihúzta a tömegből és sietve, nehogy meglássák őket, távozott vele.