A kéz erősen fogta a lány karját és sietett vele. El, nehogy utolérjék, és remélte nem követik. Sajnos nem nevezhető védelmező kéznek, ami Sandy kezét szorította. A lány reménykedve, félve és kíváncsian nézett fel a hurcolójára. Hasonló volt, mint akitől menekült. Ugyanolyan viselet, ugyanúgy szekrény méretű. Sandy már csak abban reménykedett, hogy ezek valóban valami testőr félék és semmi rosszat nem akarnak. Csakis egyedül azt, hogy kimentsék a tömegből. De ez persze kislányos hiú ábránd. És akkor hol marad a herceg, aki megmenti? Sajnos itt nem beszélhetünk tragikus vagy hős szerelmesről. Itt csak egy kislányról, aki elszakadt az apjától és most egyedül van egy olyan szekrény keze szorítása alatt, akit nem is ismer. Mi van akkor, ha el akarja rabolni? Ha nem is Tomhoz viszi vissza? Ugyanis nem arra álltak meg a kocsival, amerre ők tartottak. Sandynek kora ellenére nagy szája van, de azért ne higgyük, hogy nem fél vagy nem ijed meg semmitől. Mikor kiértek, rángatni kezdte a kezét, de eredményül a nagymelák csak felemelte a kezét, miközben nem engedte el a lányt, így kapálózhatott a levegőben.

-         Mit akar tőlem? – kapálózott a lány.

-         Nemrég még azt mondtad, hogy nem állsz szóba idegenekkel. – válaszolta ridegen a pasas.

-         Nem is magával beszéltem az előbb.

-         Na ilyen jó az arcmemóriád? Meg tudsz különböztetni két embert? És nocsak, én már nem is vagyok akkor idegen csak a társam az?

-         Maga is idegen, de most a szabadságomért harcolok.

-         Nagyon kemény vagy.

-         Az, de nem nekem fog fájni, hanem magának.

-         És ugyan mi, kislány?

-         Miért kislányoz le? Maga kistökű. – alkalmazta a tökbox módszert, mint Georgnál. A pasas persze azonnal összecsuklott. Sandy kihasználva a helyzetet akart elfutni, de mint már korábban is kiderült, nem egyedül volt a pasas. Sandy így összefutott „rég nem látott jó barátjával”. Aki egy szó nélkül karon ragadta és beültette erőszakosan a fekete, elsötétített ablakú kocsiba, ami természetesen gyerekzáras. Beült maga a pasas is a vezetőülésbe és megvárta társát, aki jajgatva és elég lassan, de egy kis idő múlva szintén elérte a járművet és beült. Nem sokat segítettek a visszapofázásai a lánynak. Hiába mondott bármit is, süket fülekre találtak.

Tom mindeközben még mindig a kocsijából próbált meg kijutni. Végül már nem bírta a tehetetlenséget. Intett többször is a rajongóinak, hogy álljanak odébb, de ez nem ment olyan egyszerűen, sőt sehogy. Mérgében minden erejét összeszedve mondhatni vágta ki az ajtót. Nem akart megsérteni ezzel senkit, de már ki szeretett volna jutni. Az ajtó nem nagy sebességgel nyílt ki, ugyanis a ránehezedő rajongók, minél nagyobbra nyílt, annál jobban tapadtak rá. Egyszer még majdnem vissza is csapódott az ajtó, miközben Tom szállt volna ki. A lába bánta volna. Kicsit erősebben kinyomta az ajtót, hogy kiférjen, így véletlenül nekivágta az egyik rajongónak.

-         Bocs. – mondta hidegen, Tom és ment volna tovább, de a csaj megragadta.

-         Hülye vagy? – fájlalta megütött csípőjét.

-         A hülye csúnya szó. – nézett szúrósan Tom a csajra, majd próbált kimászni a tömegből. Mikor kikeveredett onnan egyenesen az áruház felé rohant. A biztonsági őrnek jelzett, aki abból már tudta, hogy mi az ábra és természetesen felismerte az előtte elrohanó személyt. Segítségül hívta társait, és úgy fogták vissza a sikítozó népet.

Tom eközben rohant tovább és szemével reménykedve kereste lányát, aki már nem is tartózkodott a helyszínen. Eluralkodott rajta az eddig is nagy vendége, a félelem. Az aggódás valaki iránt. Egy olyan iránt, akit eddig nem is ismert. Ez a kiscsaj bizony kiváltja Tomból az apai érzéseket. Futott, ahogy bírt, mikor elért a hátsó kijárathoz. Ösztönösen oda vezette az út. Lehet csak eszeveszettül rohant amerre látott, nehogy beérjék. A lány után kezdett érdeklődni, de senki sem tudott róla semmit. Tom a földön az ajtónál megtalálta, lánya elejtett csatját. Felismerte, még ő vette neki egy régebbi vásárlás során. Kiment és a parkoló felé vette az irányt. Egy sietve távozó autó keréknyomai díszelegtek az aszfalton. Tisztában volt vele, hogy lehet nem is azzal a kocsival távozott a lánya, lehet nem is elvitték, hanem elsétált, elkóborolt, hogy ráijesszen. Nem lepődne meg rajta. De mégsem kóborolhat el. Valakinek vigyáznia kell rá. Még gyerek. Ekkor az egyik biztonsági őr lépett ki az ajtón és odasétált Tomhoz.

-         Kit keres? – érdeklődött.

-         A lányom. – jelentette ki nemes egyszerűséggel.

-         Van lánya? – nézett nagyot.

-         Igen. Azaz. Ki maga? – nézett fel rá és eszmélt fel, mit is mondott.

-         Az egyik biztonsági az áruházból. Nyugodjon meg, engem a legkevésbé sem érdekel az, hogy felforgassam a magánéletét.

-         Köszönöm.

-         A maga lányát hívják simán jónak? Barna haja van? – Tomnak már az első kérdésnél megakadt a gondolata.

-         Csak nem látta? – reménykedett.

-         De igen. Két fekete öltönyös testőr kinézetű pasas ráncigálta be egy fekete, elsötétített ablakú autóba és sietve elhajtottak. Nem tudtam, hogy a maga lánya. Utána akartam menni, hogy bánik egy kisgyerekkel, de néhányszor úgy tűnt, mintha hozzájuk tartozna és nem akartam beavatkozni a családi dolgokba. – Tom csak szájtátva hallgatta a történetet. Fel sem bírta fogni.

-         Legszívesebben letekerném a tökét, maga…magaaa – húzta a szavakat dühösen. – de ha már itt tartunk, akkor segítsen nekem. Kérem, küldje el a kocsimtól az őrült rajongókat, hagy menjek a kerék irányába.

-         Rendben, de, ha ezek valóban elrabolták a lányát, akkor már rég Óperencián is túl járnak vele. Sose éri utol. Mellesleg, azt sem tudja, milyen autóval mentek el.

-         Majd maga megmondja.

-         Én csak szemre tudom beazonosítani. Így leírni nem nagyon tudom. Annyit csak amennyit elmondtam.

-         Velem jön.

-         Értse meg, hogy nem hagyhatom csak így itt a munkahelyem.

-         Nyugodjon meg, ha a főnökétől fél, majd elintézem, csak segítsen megtalálnom a lányom!

-         Rendben van, de bármi lesz az állásommal…

-         … majd én fizetek érte, de nem lesz semmi.

Rábeszélve a biztonságit, Tom előre küldte őt a munkatársaival. Amíg azok elterelték a tömeget, Tom és az őr birtokbavették a kocsit és már el is indultak, arra amerre úgy, tűnt, mehetett a rabló. Miközben Tomék végigszáguldottak minden lehetséges úton keresve a járművet, nem állt meg az élet a történet másik oldalán sem.

-         Hol vagyunk? – kérdezte a lány, mikor a szeméről lekerült, a kocsiban rákerült a fején körbetekert kendő.

-         Még el is mondjuk mi? Ennyire nem nézhetsz hülyének. – válaszolta a tökönboxolt pasas.

-         Hát tényleg nem, ennél hülyébbnek már lenni sem lehet. – válaszolta Sandy.

-         Akkora szád van, mint egy tininek! – jegyezte meg.

-         Ezt már hallottam. Am meg talán azért, mert mindjárt tini vagyok. – erre a pasas elhallgatott és az órájára nézett tök komolyan, majd ismét Sandy-re nézett.

-         Nem látok változást. Kicsit sokára lesz még az a mindjárt. Egyenlőre még csak egy nagyszájú pisist látok magam előtt. – gúnyolódott.

-         Mégis az én ütésem terítette földre.

-         Te most palira veszel minket? Komolyan azt hiszed szórakozhatsz?

-         Igen palira veszlek titeket. Ugyan miért ne? Palik vagytok nem? Esetleg van, amiről nem tudok és esetleg buzik vagytok? – kerekedtek el színpadiasan a szemei.

-         Hol tanultál meg így beszélni?

-         Van anyukám, van apukám, van lakás, amiben élek és van, kivel beszéljek. Tudja mi az a fogalom, hogy család? – jegyezte meg gúnyosan. Mire egy ellenséges pofon volt a jutalma.

-         Lehet, hogy kis pisis vagy és Tom lánya, de Velem Így Nem Beszélhetsz! Ezt tartsd be! VÍNB!

-         Majd ha a kúrta farkú kismalac is kúr! – válaszolta gyöngyszemekkel a szemében, amik csillogása elárulta a lány lelki állapotát. Azért a pár napm alatt volt, mit tanulnia Tomtól, még ha ő nem is azért mondott neki olyanokat és úgy, hogy megjegyezze.

Hogy semmi olyat ne tehessen Sandy, bezárták a helység beépített szekrényébe, ami szerencsére nem volt olyan szűk, hogy ne fért volna bele kényelmesen a lány. Kezeit összekötözték, ahogy a lábát is és a száját leragasztották. Már a fejük is fájt a lány visszapofázásaitól.

Tom kétségbeesetten és sietve vetette a kormányt jobbra-ballra, hol egyik, hol másik irányba kanyarodott.

-         A rohadt életbe! Már a fél várost kétszer átnéztük! Mondja már, hogy látott valamit! – csapott a kormányra idegesen, mikor megálltak az egyik pirosnál. Az ütésre a duda is megszólalt, sok kíváncsi tekintetet vonzva.

-         Nyugalom. Gondolom, milyen lehet egy gyereket elveszteni… - kezdte a sajnálkozást, felkészülve a legrosszabbra, a Tom mellett ülő biztonsági.

-         Nehogy elkezdje nekem ecsetelni, hogy már hetedhét határon túl vannak és, lehet, hogy a lányom már nem is él! – nézett szikrázó szemekkel a sofőr az útbaigazítójára.

-         Bocsánat.

-         Engeszteljen ki, és mutassa az utat! Mondja, hogy melyik ház néz ki gyanúsan! Maga a biztonsági őr! Hol dolgozott korábban?

-         Nyomozó voltam… - halkult el megértően.

-         Tessék?! – nézett fájdalmasan, Tom. – Akkor, ha nem akarja, hogy kirúgassam és, hogy szégyent hozzon a nyomozói múltjára, tegye amit kértem!

-         Ki akar rúgatni? Azt mondta, hogy nem lesz semmi baj, nyugodtan jöhetek. – ütközött meg gondolataiban a biztonsági. Tom már eddig sem volt valami jó lelki állapotban. Ismét megütötte a kormányt, de a hang nem szólalt meg. Most a közepét nem találta el. Megszorította a kezébe akadt irányító részt. A szeme csillogott a félelemtől. „Ha valami baja lesz…” – folyamatosan ez járt a fejében.  – „… az, az én hibám lesz.” – folytatta saját gondolatmenetét.

-         Csak… segítsen megtalálni… kérem! – nézett a kormányra.

-         Maga is csak ember. A rajongók büszkék lennének. – próbálta javítani egy picit az eddig egyre csak feszülő hangulatot. De ezzel egy kicsit sem sikerült meg se lengetni a feszült hangulat nevű szálat.

-         Nekem csak egy rajongó kell. Csak egy ember, ebben a pillanatban… - mondta majd beletaposott a gázba, ugyanis zöldre kezdett váltani a lámpa. Ugyan még csak a sárgán pihent, Tom már hajtott is a cél felé, amit nem tudott, hogy merre van. A sebességgel játszadozott és őrülten fürkészte maga mellett az autókat, hátha neki is gyanús lesz valamelyik.

Közben a gyerekrablók közül az egyik kiment a lakásból és a kocsihoz sétált. Egy hatalmas csomagot tett be a csomagtartóba. Ha valaki látta, mert igenis volt, aki látta, azt hihette, hogy egy hullát csomagolt bele. Mert hogy nem avar vagy kidobásra, hajléktalanoknak szánt ruha volt benne, az is biztos. Akik ezt látták, azok nem mások voltak, mint Tomék. Az őr, Tom mellett, mint a sziréna kezdett el mutogatni és motyogni valamit hangosan. Ezek szerint megtalálták. Az őr egy emberre emlékezett tisztán. Őt látta meg most. A kocsit pedig egyenesen felismerte. Ki is ment hírtelen a fejéből, hogy ketten vannak és, hogy csak egy ember jött ki betenni valamit, vagy valakit a csomagtartóba s aztán birtokba venni a járművet. De kit foglalkoztat ez, mikor teljesen tisztán leszűrhető, hogy esetleg Tom lánya van becsavarva abba a zsákba, s azon kívül a csomagtartóba. Levegőt se kap. De nem mindegy, ha már úgyis csak a holtestet akarja elrejteni a fazon? Tom fejében ezernyi gondolat cikázott. Bele se mert gondolni, mi történhet. Megvárta, míg elindul a nem messze tőle lévő gyanús jármű, majd mint a filmekben taposott a gázba és követte. Mindeközben az idő eltelt. A nap már lenyugvóban járt. Egyre sötétebb lett. Az égbolt egyre több színben pompázott. Aki akkor ébren volt vagy az utcán és arrafele lakott, egy igen érdekes Rally-t láthatott. Egyik üldözte a másikat, az pediog menekült, mikor észrevette a sebesen őt követőt.