A száguldozás, az üldözés véget nem érőnek tűnt Tom és a mellette ülő biztonsági őr számára. Persze ez a hajsza sem tarthatott sokáig. Már majdnem beérte Tom az üldözött járművet, mikor egy másik kocsi, ami épp akkor fordult ki a Tom melletti utcából, a sötét járműnek ütközött, amit Tom üldözött és természetesen, mivel Tom sem a sebességkorlátokat betartva vezetett, nekicsapódott üldözött járművének a hátuljába. A járókelők elhűlve és csodálkozva nézték az eseményeket. Tomnak és a mellette ülőnek nem esett különösebb baja egy semmit sem érő karcolásokon kívül itt-ott. Kimásztak a kocsiból és Tom azonnal az előtte pihenő roncs felé sietett. Még fel sem fogta, hogy mit történt, vagy minek mentek neki, de mikor észrevette, hogy az üldözött kocsinak a csomagtartója egy pizza vastagságát tükrözte, Tom arca elképedt és lélegzetét visszatartva tette a tyúklépéseket előre fele.

-         Jól érzed magad, ember?! – rivallt rá a mellette utazó.

-         Megöltem a lányom! – szinte felsikoltott Tom, mikor ezt kimondta válaszképpen, elfehéredett arccal és egy pillanatra az őrre nézett. Az őr, kérdés nélkül segített valamit kivehetővé tenni, a csomagtartó tartalmából. Nagy nehezen a fekete jármű tulajdonosa is kimászott a szinte roncs járműből. – TE! Told ide a képed! – tett saját kérése vagy inkább parancsa ellen, Tom és nyakkendőjénél fogva fél kézzel felemelte a földön fetrengő személyt.

-         Mit akar? – tett úgy, mintha nem tudná, mi az ábra.

-         A lányomat! Nem a csomagtartóban volt igaz?! – szinte ordibálta ezeket a szavakat, Tom.

-         Ha azt mondom, hogy de igen, akkor most mit csinálsz? Megmented? Lapcsánka lett belőle. – vigyorgott ördögien a pasas.

-         Rohadj meg! – kezdte ütni-vágni, ahol érte.

-         Tom! – kiabálta a csomagtartónál álló őr. Pár ember segítségével felnyitották a csomagtartót, ami felfedte tartalmát.

-         Mi a fene?... – nézett hátre rá, Tom, de mikor meglátta, hogy nyílt kocsihátsó várja, mondatát abbahagyta, ellenségét ledobta és odarohant. – Hol van? – kérdezte remegve.

-         Tom, nyugodj meg, nem a lányod volt benne. Ő talán még ott van annál a háznál. – vetette fel az ötletet az őr.

-         És arra is van ötleted, mivel menjünk? – förmedt rá.

-         Csak segíteni akartam.

-         Köszönöm! Valaki kölcsön tudja adni a kocsiját? – kürtölte.

-         Ezzel nem mész semmire sem Tom.

-         Dehogyisnem! Valaki! – próbálkozott tovább, mígnem akadt, aki megszánja és pár pillanaton belül. Mihelyt a jármű biztosítva lett, Tom kihívta a rendőröket és felbízott egy szemtanút, hogy meséljen el mindent, azt a pasast pedig adják át nekik.

Ezután megkezdték útjukat. Nem nagyon emlékezett egyik fél sem arra, hogy merre kell menni, de végül hosszas keresgélés után megtalálták a házat. Ekkor már a nap nem világított. A csillagok és a hold uralkodott az égen. Tom berúgta a kilincsre nem engedelmeskedő ajtót. Egy szoba tárult elé. De sehol senkit nem talált, úgy, ahogy kísérője sem. Az őr, nyöszörgést hallott a beépített szekrényből. A szekrény le volt lakatolva és egy cetli volt felragasztva rá. Amiben a gyerekért váltságdíjat kérnek.

-         Ez nagyon unalmas kezd lenni. – mondta az őr, majd fogott egy a kocsiban talált kalapácsot és levágta a lakatot vele.

A szekrény kinyílt és benne ült egy kicsinyke test, ami nem láthatott és hallani is csak alig, mivel a fejére tekert kendő a szemével együtt a fülét is takarta. A kendő át volt ázva a lány könnyeitől. Tom segített neki felállni, majd leszedte róla a „takarót” és persze az összekötött kezét és lábát kioldotta és a száját sem felejtette el.

-         Apa! – pattogott örömében Sandy.

-         Sandy! – kapta fel és szorított karjaiban a lányt, Tom.

-         Azt hittem megölsz! – utalt a lány itt az iménti kalapácsra.

-         Én is azt hittem. – mondta Tom, de ő teljesen másra gondolt.

-         Tessék? Nem esett rosszul, nem fájt, hogy elraboltak? Nem is hiányoztam? Csak azért kerestél meg, hogy megölj?! – pattogott színpadiasan fel-le a lány. Ekkor már Tom letette őt. Sandy már kezdte volna a további mondanivalóját, de Tom már nem akarta ezt hallgatni, eztán fogta a nemrég letett tapaszt és visszahelyezte a lány szájára. Az a meglepettségtől egy ideig mozdulni sem bírt, aztán pedig már csak fortyogott magában, de ezt a kívülállók már nem érthették.

Hazaérve Tom idejének látta feloldani büntetése alól lányát.

-         Végre, hogy leszedted, mégis hogy képzeled, hogy leragasztod a saját lányod száját? Milyen apa vagy te? – kezdett azonnal bele.

-         És te mégis kinek képzeled magad, hogy így beszélsz velem? – förmedt rá Tom is, akinek egy köszönöm sem jutott a lányától az életmentő akcióért.

-         A lányod. – válaszolta egyszerűen.

-         Szar ügy. – jelentette ki Tom.

-         A számból vetted ki a szót!

-         Mégis, hogy beszélsz?

-         Nem én mondtam ki. – emelte fel a kezét védekezőleg.

-         Te most teljesen hülyének nézel? – Sandy erre nem válaszolt neki, csak érdekesen nézett Tomra. – Most mit nézel?

-         Téged. Nem mondtam, hogy hülye vagy, inkább annak nézlek.

-         Széttéplek!

-         Én is szeretlek…

-         Nem sokáig!

-         Mert?

-         Semmi mert! Egy köszönöm vagy valami?

-         Minek?

-         Minek??? – kerekedtek el Tom szemei. – Megmentettelek. Talán, mert utánad mentem. Talán, mert miattad összetörtem a kocsimat, és mert minden hülyeségen keresztülmentem, csakhogy tudjam semmi bajod! Hogy megtaláljalak, és újra itthon lehessünk, biztonságban! – emelte meg a hangját.

Sandy azt sem tudta erre mit mondjon. Nagyon nem lett volna szép, hogyha visszabeszél apjának. Nem tudhatta, hogy mielőtt apja kiszabadította a szekrényből, miken mehetett keresztül, de tetszett neki, amiket mondott. Mintha csak ezeket a szavakat akarta volna kicsikarni belőle. Tudta, hogy apja nem lesz olyan érzékeny, nem lesz olyan megértő és gyengéd, kedves, és ami csak egy erre vágyó kislánynak vagy esetleg nőnek kell, mint amilyen Tom testvére, Bill, de A próba azért mégis csak szép teljesítményt nyújtott. Sandy úgy látszik, nem ismer határokat és a legrosszabb emberből is képes kihozni a legjobbat. Ezért szó nélkül mosolyogva megölelte az előtte állót.

-         Köszönöm. – mondta kedves kislányos hangszínen. Tom ezt várta, de persze nem parancsszóra, ezért mégis másképp esett neki, mintha őszintén mondta volna.

-         Ez nem szívből jött. – jegyezte meg nyersen Tom, még lányát ölelve.

-         Micsoda?

-         Ez a köszönömféle valami és, hogy megöleltél. – engedte el a lányát és tette karba a kezeit.

-         Nem is tudtam róla, hogy mi történt. – pislogott nagyokat ártatlan szemeivel a kisebbik.

-         Ja hát persze egy szekrényben le és bekötve én se sokat tudtam volna. – forgatta meg a szemeit a nagyobbik.

-         Így van! Anyáért is megtetted volna, ugye? – vigyorgott és pislogott, miközben állva ringatta magát.

-         Tessék? Nem is ismerem anyádat!

-         Nem anyám! Ne beszélj csúnyán! – állt meg hírtelen és nézett dühösen. – Édesanyám. – jelentette ki helyesen.

-         Akkor sem ismerem.

-         Akkor én nem lennék. – nézett mérgesen.

-         Ne tarts oktatást nekem oké?

-         Rendben. – adta meg magát látszatra a lány, majd felment a szobájába. Tom nem tudta mire venni a helyzetet, de nem ment utána. Hagy dünnyögjön, ha neki most arra van szüksége csak rajta.

Ő addig kiment az kocsinak dőlve várakozó őrhöz. Nem felejtette el, bár most nem ő érdekelte a legjobban, de ha már megígérte és, ha már így segített neki, akár a munkája árán is, még akkor is, ha Tom vette rá, csak megérdemli, hogy kimenjen hozzá.

-         Elvigyem? – kezdte a párbeszédet, Tom.

-         Nem, kösz. Majd én visszaviszem a kocsit is, ne csapj ekkora feltűnést megint. És szerintem került azt az áruházat. – adta a jó tanácsot.

-         Oké, akkor jó utat. – intett a kezével és ezzel elváltak útjaik. Tom a házba vissza, az őr pedig útjára ment.

Hiába lakik Sandy már egy jó ideje Tomnál, még mindig nem ismerte ki eléggé, ezért, hogy biztos legyen benne, hogy lánya nem csinál hülyeséget, felment hozzá. Az aznapi eset után már semmit sem tartott lehetetlennek. Még azon sem lepődött volna meg, hogyha a lánya hírtelen tiniként jelenne meg előtte, amint belép az ajtón. Az ajtó elé érve, arra egy kis cetli volt kiragasztva. „Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel!”

-         Van benne valami… – motyogta maga elé Tom, majd benyitott.

-         Nem olvastad az üzenetet? – mondta a lány az ágyon feküdve.

-         De és meghagyom, találó. – ült le az ágy másik szélére.

-         Nem én találtam ki, de komolyan írtam. – még mindig nem nézett Tomra.

-         Ugyan már! Most min vagy úgy kiakadva?

-         Hogy nem ismered anyut.

-         És akkor mi van? Nem ismerhetek minden nőt, aki megfordult az ágyamban!

-         Miiát ismered.

-         De vele már többször is találkoztam.

-         Anyuval is!

-         Hogy hívják?

-         Nem mindegy? Nem ismered…

-         Hátha eszembe jut, na.

-         Nem mondom meg. Eszedbe jut majd, mikor kell.

-         Ne szórakozz már.

-         Komolyan mondtam.

-         Hogy ezt hányszor eljátsszuk…

-         Ugye? – engedett el egy halk kacajt és mosolyogva maradt az addig is jól bevált oldalán.