Hazaérve, Sandyt, apja felvitte a szobájába és betakarta az ágyon, had aludjon. A nap folyamán a felnőttek még elszórakoztak, és persze Georg szerencsétlenségén csámcsogtak. Másnapra kiheverhetően iszogattak, majd távoztak, mikor már érezték az ital hatását. Tom most először rúgott ki a normális önmagából a bandával, mióta lánya belépett az életébe. A feje tetejére állította azt. Most már a mindennapjai fordítva kezdődnek. Legalábbis így érzi. Még nem tudja kimondani, hogy ugyan, egy gyerek gyönyörű áldás, azt anyjuk pedig egy gyönyörű nő. Mindkettő kell. Az egyik kielégíti a férfi ágybeli szükségleteit, meg tudja fogni a hasánál, ha jól főz és még számtalan dolog és tulajdonság. A másik pedig szintén örömet tud neki okozni a nap 24 órájában. Energiájával betölti a házat, akkor is, ha egyszemke. Mindenkivel törődik, és egy apa egyik legnagyobb kincse. De mégis fura, még így is, hogy már napok óta ott van. Így is, hogy már kiderült a dolog és így is, hogy már hozzászokhatott volna. Az automatikus napok eltűntek, a nagyszájú libák pedig a sarkon maradtak. Minden helyébe csak egyetlen személy került.

Reggel, Tom hamar felkelt, ugyanis eltökélt szándéka volt, hogy lányát oktatóintézménybe dugja. Azt hívják iskolának. Nehezen kelt ki az ágyból, de mégis meg kellett magát erőltetnie. Már előző nap is beszélt telefonon a kiszemelt iskola igazgatójával, aki a mai napra várja be őket 8 órára. Most fél hetet üt az óra. Tom kimászott az ágyból, úgy ahogy rendbe szedte magát és elslattyogott lánya szobájához. Benyitott és odament a még békésen alvó lány mellé.

-         Sandy. – mondta a nevét és közbe megsimogatta az arcát, hogy keljen fel.

-         Csak még egy kicsit anya… - mondta motyogva a párnájába a lány és megfordult a másik oldalára. Tom mindeközben közelebb hajolt, hogy megnézze, lánya hülyét akar belőle csinálni vagy tényleg alszik még. Ekkor a megfordulástól a képébe termett hírtelen a takaró, majd mint a rajzfilmekben, hagyta lecsúszni arról, hogy a lányon pihenhessen meg és vigyázzon tovább az álmára.

-         Kikérem magamnak, hogy nőiesen nézek ki! Kelj ki! – rázogatta meg finoman a vállát a lánynak.

-         Mi az? – nyitotta ki a szemeit résnyire.

-         Gyere kelj fel, ötlözz!

-         Minek?

-         Meglepetésem van a számodra.

-         Nem mehetnék le így? Vagy nem mondanád el mi az?

-         Nem, mert akkor már nem meglepetés. Amúgy meg nem itt van. El kell menni érte.

-         Megkapom a motort? – csillant fel a szeme és fel is ült.

-         Nem. Azt majd máskor. Most olyat kapsz, amit minden nap használhatsz.

Ezzel a kis párbeszéddel, Tom rá is vette Sandyt, hogy készüljön el. Mivel álmoskás volt és még meg is kellett reggeliztetni, kicsit húzósan mentek a dolgok, de nem késtek el, mivel létezik egy olyan csodálatos találmány, aminek az a neve, hogy kocsi. Végső soron egy olyan épület előtt parkoltak le, ami Sandynek nagyon nem tetszett.

-         Apa, ez mióta ajándék? – nézett rosszallóan az épületre.

-         Rengeteg barátot szerezhetsz, és nem leszel hülye… annyira. Lesz mit felhasználni innen. – mutatott a lány fejére.

-         Nem is vagyok hülye!

-         Vita befejezve, gyere bemutatom az igazgatónőt.

A lány már inkább meg sem szólalt. Nem tudta mit követett el, hogy a sulival kell büntetni. Beléptek az iskolába és az éppen akkor portán lévő gyerek elkísérte őket az igazgatói irodába. Páran csodálkoztak a személyen, hogy ki van ott, de leginkább a már heted és nyolcadévesek.

-         Jó napot. Magával beszéltem tegnap, a gyerek beíratását illetően. Tom Kaulitz vagyok. – nyújtott kezet az illető.

-         Örülök, Kate Müller, az iskola igazgatónője és gondolom a kis Sandy. Akkor kezdhetjük is a beiratkozást? – nézett fel a kérdésnél Tomra.

-         Természetesen. – bólintott a kérdezett és az igazgatónő ezután visszaült székébe, elővett egy lapot és kérdéseit Tomékhoz intézte.

-         A lány neve, Sandy Kaulitz, ha jól sejtem igaz?

-         Tessék a hosszabbat írni. Szandra Kaulitz. – javította ki a gyerek.

-         Mikor születtél?

-         8 és fél éve. – jelentette ki, mire a nő csak elnevette magát. Végül is nem is kérdezte tovább, hanem kiszámolta maga és beírta az évszámot.

-         Azt azért elárulod, hogy melyik hónap, hányadik napján?

-         Szeptember 2.

-         Igen? – nézett rá meglepetten Tom.

-         Maga nem tudta? – nagy szemekkel nézte Tomot az igazgatónő. Ilyet még nem hallott, hogy egy apa ledöbben a saját gyermeke születésnapján.

-         Öhm… de csak sose akarta így kimondani, mert az enyém után van egy nappal… úgy tűnik. – kereste a kimentő szavakat az idősebb.

-         Nem kérdezted, ezért nem tudod, amúgy meg ha a születési bizonyítványom elolvastad volna… - kezdte a veszekedést Sandy.

-         Ne itt csináld a fesztivált Sandy! Amúgy meg semmilyen születési bizonyítványt nem adtál ide nekem!

-         De igen! És azon mindenem rajta volt. Még az is, hogy milyen a vércsoportom.

-         Kérem, most azonnal abbahagynák a veszekedést? – szólta le őket a várakozó nő.

-         Elnézést. – mondta Tom, de lánya csak sértődöttet színlelve állt.

-         Nos… anyanyelve? – tette fel a következő kérdést.

-         Természetesen német. – így Tom.

-         Nem! Magyar. – javította ki a lány.

-         Már hogy lehetne a magyar az anyanyelved? Németül beszélsz. Az anyanyelvet ne szó szerint értsd. Nem azt jelenti, hogy anyukád milyen nyelven beszél, hanem, hogy te hol születtél, és milyen nyelvet beszélsz. – magyarázta nagy bölcsen az apuka.

-         Jaaaaa…

-         Végre…

-         Akkor? – kérdett rá ismét az igazgatónő.

-         Igen kérem, javítsa ki… magyar. – tette a biztosat Sandy.

-         Dehogyis! – csattant fel az apja.

-         Magyarországon születtem és azt a nyelvet, mivel anyum is magyar és ott élünk, ugyanúgy beszélem, mint a németet. – oktatta ki.

-         Beszélt nyelvek? – lépett túl az előzőn a nő.

-         Magyar, német és angol.

-         Jó sok mindent tudsz. Ezt eddig nekem miért nem mondtad? – folytatta a beszélgetést lányával.

-         Mindent csak nem tálalhatok ki eléd. Akkor nem akarnál megismerni. Különben is nem én nem kerestelek ennyi éven át, szóval vessél magadra.

-         Lakcím, telefonszám és egy aláírást kérnék, aztán adok egy órarendet és terembeosztást.

-         Köszönjük. – mondta Tom.

-         Én nem. Utálok suliba járni.

-         Ezt minden gyerek elejti egyszer. – mosolyog rajta a nő.

-         Számomra ez nem vicces. Teljesen idegen környezet ez a suli.

-         Apuka, ha gondolja bent maradhat az első nap.

-         Mi? Tessék? Nem köszönöm. De mégis minek maradnék itt? Nekem egy életre elég volt a suli nevezetű formációból! – jelentette ki a férfi.

-         Mintha csak a lányát hallanám. – nevetett az igazgatónő. – Amúgy meg azért, mert úgy saját maga is felmérheti, hogy milyen itt az oktatás. Megfelel e az elvárásainak. És persze a lánya addig sem lenne egyedül.

-         Igaza van és rendben, de csak mára. – adta be a derekát.

Miután a beíratás megtörtént, Sandy kapott egy terem és órarend beosztást, mikor, mit, hova kell vinnie. Egyáltalán nem volt ínyére a dolog és magában folyamatosan apját szidalmazta. Miután az igazgatónő minden fontos dolgot megmutatott a lánynak és így a velük tartó Tomnak, ami az iskolában van, elkísérte őket az első terembe, ahol kezdenek. Sandynek nem volt egy szusszanatnyi ideje sem, hogy felkészüljön a sulira.

A teremben már ott ültek az osztály tagjai. Csengetés előtt volt pár perccel. Az osztály néme csendet produkált, mikor Kate belépett a két ismeretlennel együtt. Bár nem voltak olyan ismeretlenek. A gyerekek egy része összesugdolózott Tomékat nézve. Felismerték a férfit és a lányról találgattak.

-         Jó napot! – állt a terem elejének közepére az igazgatónő. Erre a kijelentésére mindenki rá figyelt. – Ha befejeztétek a duruzsolást, találgatást, elmondanám, hogy ő itt Tom Kaulitz és a lánya Szandra. Mostantól az osztálytársatok lesz.

Miután elmagyarázott mindent, Sandy helyet foglalt a középső padsor egyik hátsó padjában, ahol volt egy szabad hely. Tom pedig a sarokba ült le, az ottani üres helyre, az igazgatónő unszolására. A férfi kényelmesen helyet foglalt, persze rá is lett szólva, hogy példamutatóan viselkedjen, ne olyan lazán. Kate távozott és pár percen belül kezdetét vette az óra. Matek óra volt.

-         Sandy figyelj oda, ne beszélgess! – nézett szigorúan lányára a gitáros. De persze ő hangosabb volt a leghangosabban beszélőnél is, így felkeltve magára a figyelmet.

-         Kaulitz úr! Maga zavarja az órát, nem a gyerekek! Kérem maradjon csöndben, ha itt bent szeretné tölteni az elkövetkező 30 percet még. Bírja ki. A lányát pedig én is tudom fegyelmezni. Ha a példa feladatban kér segítséget, az nem számít beszélgetésnek. – osztotta ki a tanárnő, aki elég fiatal és csinos is volt. Tom kicsit megilletődött, hogy ő kapott a fejére, de megszokhatta volna a régi időkből.

Ő is volt diák. És nem épp a legpéldásabb magatartással büszkélkedhetett. Tovább hallgatta az órát, közben a tanárnőt stírölte. Majd mikor egy ideje az is kezdett elérhetetlenné válni számára, bealudt az órán. Nem valami korán kelő típus és azt tervezte hazamegy aludni, csak nem úgy sült el.

-         Tom Kaulitz! – szólította fel hírtelen egy kis ideig aludni hagyva a férfit a nő, mire az illető felriadt. – Jegyezze meg, ha már bent ül az órámon, mutasson példát a kicsiknek és figyeljen vagy akár aktívan részt vehet az órában, persze ha nem esik nehezére pár ilyen szintű feladat. – mutatott a táblára, ahol egyjegyű szorzások voltak.

-         Ne hülyéskedjen! Azokban, mi nehéz van? – nézett értetlenül a gitáros.

-         Talán magának könnyű, de nekik kemény dió. Kérem fáradjon ki a teremből. – mutatott az ajtóra.

-         Miért? – értetlenkedett.

-         Majd megtudja, vagy esetleg a sarokban szeretne állni?

-         Nem csináltam semmit!

-         Egyrészt ezért küldöm ki magát, másrészt pedig?

-         Tőlem kérdi? Mondom, hogy nem tudom!

-         Mert csúnya szót mondott. – jelentkezett és fel lett szólítva Tom bölcs leánya. – Álljon a sarokba. Tanárnő csak az használ. – rázta a fejét rosszallóan a fejét.

-         Köszönöm a választ Sandy. Tom, kérem fáradjon a sarokba. – mutatott az ajtóról a terem sarkába.