|
31.rész | Semmi...
-Annyira hiányoztál! -ült egyszercsak közelebb és megsimogatta az arcom.
-Te is! -mondtam halkan és rátettem a kezem a kezére.
-És mi történt veled azóta? -mosolyodott el.
-Beiratkoztam egy suliba...ahová te mondtad, Magdeburgban!
-Az jó! -karolt át, én pedig az ölébe ültem. A mellkasára hajtottam a fejem és az elkövetkezendő pár órát így töltöttük.
-Mikor indul a géped? -kérdezte pár óra múlva.
-6-kor! -szomorodtam el, mivel addig már csak másfél óra volt.
-Értem...-sóhajtott nagyot és még közelebb húzott magához, már ha ez még lehetséges volt...
Fél óra múlva felálltunk és visszaindultunk a reptérre.
-Kár, hogy csak egy napot vagy!
-Igen...Párizs gyönyörű! -mondtam, mintha nem tudnám mire céloz.
-Már csak pár napot vagyunk itt, utána Brüsszel jön 2 napig! Aztán haza! Kábé egy hét... -sorolta én meg csak szorosabban fogtam a kezét.
-Kész a rajz! -jutott eszembe.
-Igen? És milyen? -nézett rám mosolyogva.
-Azt hiszem hasonlít! -néztem a szemébe.
-Hogy érted? -ült ki az arcára a meglepettség.
-Á, sehogy! -kaptam el a tekintetem.
-Majd megnézhetem?
-Lássuk csak...nem hinném! -nevettem.
-Miért nem?
-A felső szinten lévő vendégszobát átalakítottam a dolgozószobámnak, ahova csak én mehetek be! És amikor nem vagyok bent, akkor bezárom! -vigyorogtam rá bájosan.
-Ördögi nőszemély!
-Ezt bóknak veszem! -nyújtottam ki rá a nyelvem.
-Leharapom! -szólt rám.
-Jah persze!
-Nem hiszed? -állt elém hirtelen és vadul megcsókolt.
Egy fél percre elgyengültem, de aztán észbe kaptam.
-Ezt...nem kéne... -léptem hátrább.
-Miért nem?
-Nekünk ez...nem működne! És nem csak David miatt! Te turnézol, koncertezel én meg suliba járok! -hátráltam még egy lépést, de nem mertem a szemébe nézni.
-Maya...
-Gyönyörű volt ez a nap... -néztem végre a szemébe- De...nem lehet folytatása!
-De...
-Ne tedd még nehezebbé, kérlek! -folytak le az első könnycseppek az arcomon. Átöleltem szorosan.
-Ne menj! -mondta.
-Ég veled! -adtam egy puszit a szájára, majd otthagytam.
Nem bírtam már elviselni a közelségét. Elrohantam és vissza sem néztem. Onnan már nem volt messze a reptér, pont időben értem oda és már szálhattam is fel. Elfoglaltam a helyem és kinéztem az ablakon, úgy sírtam. Szörnyű volt otthagyni Tomot. Ahogy hazaértem lefeküdtem aludni. Sajnos az idő megint nem nekem kedvezett, mert az az egy hét kínzó lassúsággal telt. Egész héten csak unatkoztam, rajzolgattam, gitároztam. Egyik nap késő délután értem haza és az ajtó már nyitva volt.
-Hahó! -köszöntem be, láttam David kocsiját, hogy már itt van.
-A konyhában! -szólt ki nagybátyám, én pedig bementem hozzá.
-Szia! -öleltem meg és adtam neki két puszit.
-Hello! -szólalt meg a TH is a hátunk mögül. Tisztára úgy éreztem magam, mint az első találkozásnál.
-Sziasztok! -köszöntem nekik feléjük fordulva, kerülve egy bizonyos szempárt- Hát ti? Azt hittem előbb hazamentek majd!
-Még neg kell beszélnünk egy-két dolgot! -mondta David.
-Jah, okés! Szólj, ha vacsi, addig fent leszek!
-Okés! -fordult ismét a srácokhoz én meg felmentem.
Oké Maya, csak semmi pánik, ne is törődj vele, mintha itt sem lenne. David elmagyaráz nekik pár dolgot, aztán már itt sincsenek. Bekapcsoltam az mp4-em és elindítottam rajta egy Green Day számot. Elővettem egy üres füzetet és egy tollat, majd írni kezdtem. Kiírtam magamból mindent dalszöveg formájában, aztán fogtam a gitáromat és játszadozni kezdtem az akordokkal, néha hozzáénekelve a szöveget is, persze csak halkan.
-Bravó! -tapsolt meg valaki a hátam mögött.
-Szia! -tettem le a gitárt és gyönyörű barna szemeibe néztem.
-Mit játszottál az előbb?
-Nem érdekes! mosolyodtam el- Mi az?
-David mondta szóljak, hogy vacsi!
-Oké, köszi! Mindjárt megyek! -mondtam ő pedig kifelé indult- Tom!
-Igen? -fordult hátra.
-...Semmi...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
