13.rész | Velem
-Abigail, nem sétáltatnád meg a kutyákat? –jött ki Bill és Tom a szobájukból. –Huha, családi látogatás? –kérdezte Tom.
-Igen, pontosabban, csak anya a család tagja. Izé… Anya, Rogert már ismered, ő itt Tom. –mutattam az említettre. –És Bill.
-Szóval ti vagytok az itt lakó tulajdonosok. –mondta anya, és erősen összehúzott szemekkel mérte végig mindkettejüket.
-Igen, azt hiszem. –mondta Bill meglepetten, mivel anya úgy nézte őt, mintha szemmel már felnyársalta volna.
-Abigail, beszélnünk kell! –mondta anya ellentmondást nem tűrő hangon, és már meg is fogta a kezemet, hogy kivigyen a ház elé egy eléggé kellemetlen beszélgetésre.
-Miről? –álltam meg a küszöbön.
-Erről a két fiúról! És ez a Roger is miért van megint itt? Abigail, azt hiszem már világosan elmondtam, hogy tartsd távol magad a másik nemtől olyan értelemben! Nem akarom, hogy akkorát csalódj mint én apádban! Olyan nehéz ezt megérteni? –kérdezte, és bennem felszaladt a pumpa. Egyrészt, hogyan mer velem így beszélni a többiek előtt?! Nyilvánosan megakart alázni? Mert akkor tökéletesen sikerült neki! Másrészt pedig…
-Igen anya, nehéz! Nem minden férfi olyan, mint apa! Mégis mit vársz tőlem? Hogy legyek apáca? Fogd fel anya, hogy ebben nem te döntesz! Ez csakis az és döntésem! És Roger pedig csak a barátom, ezen már vagy két éve átrágtuk magunkat, nem hiszem el, hogy ennyire lassú a felfogásod! –fakadtam ki, de nem volt időm anyára nézni, jött a pofon oldalról. Már csak arra eszméltem fel, hogy az arcomat fogom, ami ég anya ütésétől, nekem pedig könnyes a szeme. Nem azért mert fájt, hanem azért, mert még sohasem ütött meg.
-Abigail. –indult el felém Roger, de anya rászólt.
-Azonnal szedd össze a ruháidat, hazaviszlek. –jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, bennem pedig akkor tudatosult, hogy Taffy ott van anya lábánál, és morog rá, kis fogait vicsorgatva. –Kié ez a vakarcs?
-Nem vakarcs! –egyenesedtem ki. –Taffynak hívják, és az enyém. –mondtam, és igazából akkor döbbentem rá, hogy ha most alávetem magam anya zsarnokságának, talán sosem lesz fiúm, az egyetemnek búcsút inthetek, és az egész életem egy kupac tudjukmi lesz.
-Ugye nem hiszed, hogy őt magaddal hozhatod haza? –kérdezte anya gúnyosan.
-Nem viszem haza, mert én sem megyek! Anya, nem tilthatsz el az egyetemtől! –fakadtam ki sírva. –Nem lehetsz ennyire önző.
-Itt maradhatsz, ha betartod azt, amit mondtam! –mondta.
-Eddig is betartottam, és ezután is befogom! –mondtam.
Miután anya elment, Roger már nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy ott is aludjon, félt anyától, pontosabban engem féltett, hogy esetleg úgy összeveszek anyával, hogy örökre eltilt minket egymástól, vagy pedig anya nem áll szóba velem soha többé. A végén már annyira nem tudtuk eldönteni hogy mi legyen, hogy sikerült vele is összevesznem. Pompás! Útálom mindkettőt! Miért kellett anyának beállítani ide? Miért nem tudott otthon maradni? Ráadásul ha még Taffy is megharapta volna… Na akkor lettem volna még nagy bajban.
-Abigail. –kopogott be a szobámba valaki.
-Gyere. –töröltem le a könnyeimet.
-Baj van? –nyitott be Bill. –Zavarok?
-Nem, gyere csak. –mondtam, majd felültem az ágyamban.
-Ami délután az any…
-Nem akarok róla beszélni. –vágtam a szavába. –És Rogerről sem. –mondtam, mikor láttam, hogy szólásra nyitja a száját.
-Akkor… Inkább menjek? –kérdezte, mire én bólintottam.
-Várj! –mondtam, amikor már a kilincset nyomta le.
-Igen?
-Velem aludnál ma? –kérdeztem, és mire kibukott belőlem, már meg is bántam. De valahogy szükségem volt arra, hogy valakihez hozzábújhassak, és éppen Bill volt ott.
|