|
13.rész | A beszélgetés és a levél
Nem tartott sokáig a csók, de ahhoz épp elég volt, hogy az érzéseimet jól összekuszálja.
-Ezt miért csináltad? –kérdeztem, majd felvettem a földről a poharat.
-Csak akartam, és kész. –közölte, azután ismét az ablakhoz fordult, és ismét nézni kezdte a várost.
-Ez volt aztán a válasz. –mondtam. –Igazán hasonlítotok Tommal ezekben a dolgokban.
-Ezt hogy értsem? –nézett rám hirtelen.
-Jól tudtok szórakozni a lányokkal. Tom is csak akarta, és te is csak akartad. –mondtam, majd kimentem a fürdőbe, majd egy törülközővel feltöröltem a kiömlött ásványvizet, azután beledobtam a szennyes kosárba.
-Ez azért egy cseppet más volt. –mondta, majd elkényelmesedett a fotelben. –Tommal le is feküdtél, velem nem.
-De… Az más volt! –mondtam, azután helyet foglaltam a vele szemben lévő kanapén.
-Miben lett volna más? –kérdezte, miközben gúnyos vigyor ült ki az arcára.
-Hát… Akkor részeg voltam! –vágtam rá, de közben éreztem, hogy az arcom pirosodik.
-Nem voltál részeg, te is tudod, hogy ez nem igaz. Igaz hogy ittál valamennyit, de teljes mértékben magadnál voltál, amikor lefeküdtél vele. –mondta, majd tekintetét elfordította, és kibámult az ablakon.
-Az akkor is más volt! Szinte letámadott, hiába mondtam neki, hogy ott van Ági is. –közöltem enyhe szemrehányással a hangomban.
-Mondani mondhattál neki akármit, az nem érdekel, de ha nem akartad volna, nem engeded neki! –magyarázta, majd felkelt a fotelből. –Ha nem akarsz mondani semmi mást, én visszamennék reggelizni.
Nem válaszoltam neki, bűntudatom volt, de nagyon. Hiába nem volt köztünk semmi Billel, mégis olyan érzés mardosott belül, mintha megcsaltam volna. Tudtam hogy nem vagyok közömbös neki, és ő se az nekem, mégis ágyba bújtam a bátyjával. Egy utolsó ……… -nak éreztem magam, aki bármit megenged, szinte bárkinek.
-Sajnálom. –suttogtam, amikor hallottam, hogy a kilincset lenyomja. Nem is tudom mire vártam, talán arra, hogy azt mondja semmi baj, és talán együtt töltjük a napot, és megismerjük egymást. Azt vártam, hogy ad egy esélyt, és nem az alapján ítél meg, amit tettem. Egy világ omlott össze bennem, amikor meghallottam, hogy becsukódik a szoba ajtaja. Eldöntöttem, hogy felhívom Ágit, hogy értesítették e már a levél miatt, és ha igen, akkor még hazaugrok a levélért, mielőtt bemegyek hozzá. Fél óra múlva már úton voltam a házunk felé, Vecsésre, hogy végre megtudjuk felvették e húgomat az áhított iskolájába, amiről én egy árva szót sem tudtam. Hogy hol van, hány éves a szak amit választott, hogy eltud e a végzettségével valahol helyezkedni. De nem, nem hallgatott meg semmiféle tanáccsal, ő már nagylány, el tudta dönteni, mi a jó. Mikor végre odaértem, be se mentem a házba, a pár számla közül gyorsan kikaptam a levelet, amin egy német szöveg állt. Nem tudtam kiolvasni, hiszen angolt tanultam, már nyolc teljes éve. Rántottam egyet a vállamon, a számlákat visszatuszkoltam a postaládába, a borítékot bedobtam a táskám mellé az anyósülésre, majd ismét Pest felé vettem az irányt. Egy órányi autókázás után, végre leparkoltam a kórház parkolójában. A recepción rákérdeztem, hogy merre van a húgom, hiszen a szokásos teremben, a földszinten lévő kilences teremben nem volt, felvilágosítottak, hogy át kellett helyezni máshova, ugyanis az éjjel egy súlyos sérült érkezett, akit oda helyeztek el. Mivel a hotelben is eleget kellett lépcsőznöm, eldöntöttem, hogy még a másodikra se gyalogolok fel. Pár perces keresgélés után végre megtaláltam a nyolcvanegyes kórtermet.
-Szia. –köszönt Ági. Én nem válaszoltam, helyette odadobtam neki a levelét.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
