|
42.rész | Igazi csoda
Olyan hirtelen történt minden. Az egyik pillanatban még én voltam a világ legboldogabb nője, most pedig a legboldogtalanabb. Miért kell mindig megbántaniuk, mivel érdemeltem ezt ki? Mindenesetre...remélem Tom mostmár békénhagy. De egyvalamit azonban nem értek. Úgyis tudom már, hogy milyen...akkor miért játszott mág mindig a telefonban, mintha tényleg vissza akarna kapni?
Jól esett neki a játék, úgyhogy akar még.
El sem tudom hinni, hogy megint besétáltam a csapdába. Emma, mikor tanulod már meg, hogy nem szabad bízni bennük? Talán sikerül új életet kezdenem, talán nem. Mindenesetre azon leszek, hogy semmi ne vonja el a figyelmemet. Mostantól kicsit ritkábban fogok modellkedni, inkább a Bild című újság főszerkesztői poszt szerepében igyekszem helytállni. Hiszen írni is imádok.
Jobban koncentrálok a munkámra és magamra.
Már el is terveztem, hogy miután bejelentkeztem a szállodába, vásárolni megyek. Holnap hétfő és nekem úgyis csak szerdán kell kezdenem. Természetesen Kateék is számíthatnak rám, de nem sűrűn fogok odaautókázni az ország másik felére. Tökéletes, hiszen így kisebb arra az esély, hogy összefutok Tommal.
Most hiányzik, de remélhetőleg ez az érzés hamar el fog múlni...legalább olyan hamar, mint ahogy jött.
Másnap be is jelentkeztem egy ötcsillagos szálloda fent lakosztályába, előre kifizettem egy hónapot, biztos ami biztos. A lakásban lévő cuccoktól megszabadultam, még véletlen se maradjon olyan, ami rá emlékeztetne...
Egy hét telt el, mióta szakítottunk és szerencsémre nem keresett tovább. Már rendesen beilleszkedtem az új állásba, pörgök ezerrel. Nos sajnos ez meg is látszik, mert egyik nap hirtelen rosszul lettem, úgyhogy haza kellett jönnöm. Fájt a gyomrom és csak fájdalomcsillapítóval tudtam elviselni. Amikor másnapra sem múlt el, inkább elmentem a dokihoz.
Csinált pár vizsgálatot és amíg elkészült az eredmény kint vártam.
-Ms. Scott? -jött oda egy nővér 10 perc múlva.
-Igen! -álltam fel és követtem vissza a rendelőbe.
-Foglaljon helyet kérem! -mondta az orvos, közben a nővér kiment.
-Annyira rossz? -kezdtem megijedni, úgyhogy inkább leültem.
-Nos...azt hiszem jobb lenne, ha nem hajtaná meg ennyire magát! Rosszat tehet önöknek!
-Öhm...nem értem! Önöknek?
-Igen! Magának...és a magzatnak!
-Magzatnak? -kaptam a hasamhoz.
-Igen! Ön...terhes!
-Mi? Lehetetlen...
-Hogy érti? Nem...
-Úgyértem...én meg a párom...öhm igen! De...nekem azt mondták pár éve, hogy nem lehet gyerekem!
-Nos, akkor ez egy igazi csoda! Kérem, vigyázzon rá!
-Rendben, de...úristen! Még fel sem fogtam! -folyt le pár könnyem.
-Gratulálok! Az apának is! -mosolygott rám kedvesen.
-Öhm...mi már nem vagyunk együtt...!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
