|
51.rész | Mikor akarod elmondani?
Fájdalom, könnyek, és még több fájdalom. Talán ezzel tudnám a legjobban jellemezni a szülést. Fájt, pokolian, de csak az a cél lebegett a szemem előtt hogy nemsokára a karomban tarthatom a picit. Roger nem volt mellettem. Csak egy sms-t írt, egy nagyon rosszul időzített sms-t.
„Nekem ez nem megy, nem vagyok készen rá. Havonta küldök pénzt a picinek, remélem egyszer megérted miért mentem el. Megijedtem…”
Igen, rájöttem, hogy Roger, habár idősebb volt nálam, nem volt készen arra hogy apa legyen. Nem volt elég felelősségteljes, nem volt benne apai ösztön. Nem volt benne az az érzés, hogy gondolkodni kellene rólunk, és ott kellene lennie a gyereke mellet, amikor még a legjobban szüksége van rá. És rám sem gondolt. Mégis hogyan fogom eltartani kettőnket? Abból a pénzből amit ő küld majd havonta? Nevetségesen abszurd. Ha ennyire nem volt készen rá, akkor miért hagyta hogy megtartsam? Miért nem mondta meg hogy bocs szivi, én még nem akarok babát? Olyan nehéz lett volna? A megkönnyebbülés elemi erővel söpört végig a testemen, és teljesen kimerülve ernyedten zuhantam vissza a kórházi ágyra. Hallottam ahogy felsír a pici, hallottam ahogy az orvos csipeszt, és ollót kér hogy elvágja a köldökzsinórt. Mindig is azt képzeltem, hogy azt majd Roger teszi meg. De nem, nincs itt, elmenekült.
-Hogy érzi magát Miss Nash? –hajolt fölém egy ápolónő.
-Fáradtan. –nyögtem ki nagy nehezen.
-Óhajtja hogy most elvigyük megfürdeni, vagy pedig előtte szeretné látni a picit?
-Látni akarom. –suttogtam, mire ő bólintott egyet, és egy törülközőbe csavart kis csöppséget adott oda nekem. Remegő kézzel vettem magamhoz, és láttam hogy az ő csöppnyi kis arcocskája is milyen meggyötört. De az a pillanat, amikor a kis kezével hadonászás közben az arcomhoz ért, valahogy minden fájdalmas percet elfeledtetett velem.
-Kislány. –mosolygott rám az orvos.
-Barbara. –nevettem el magam, miközben a szememből kitöröltem pár könnycseppet.
-Barbara Nash? –írta le egy lapra egy zöld ruhába öltözött nő.
-Nem. –néztem rá. –Barbara Kaulitz.
…
Három nap múlva Tom jött értem a kórházba. Rogert nem említettem, mert tudtam hogy akárhányszor szóba kerül az őáltaluk átkeresztelt „gyáva féreg”, tudtam hogy újabb jelzőkkel gazdagodna. Miután betettük a kicsit a hátsó ülésre, én pedig mellé ültem Tom végre elindult.
-Mikor akarod elmondani Billnek? –kérdezte, amikor kénytelen volt megállni egy piros lámpánál.
-Mégis mit? –kérdeztem vissza, és megsimogattam a pici arcát.
-Azt hogy övé a gyerek. –nézett rám a visszapillantó tükörben, de nem tehette sokáig, mert a lámpa zöldre váltott, így indulnia kellett.
-Ezt meg honnan veszed?
-Ugyan már, azért nem vagyok olyan hiszékeny, és naiv mint Bill. –nevetett fel, aztán ismét megkomolyodott. –Ne is tagadd tudom hogy az övé.
-Bill is tudja? –kérdeztem rémülten, mire ismét elmosolyodta magát.
-Nem, de sejti. Azért ő sem olyan átverhető. Megfordult már a fejében, ezért is most örül a feje ha te nem látod. Most hogy Roger lelépett, végre nem csak a szeretőd, és nem csak a második férfi az életedben.
-Ugye nem akarod elmondani neki? –ültem előrébb az ülésen, mikor leparkolt a házuk elé.
-Nem, mert te úgy is elmondod majd neki igaz? –nézett hátra. –Lesz rá alkalmad.
-Ezt meg hogy érted? –kérdeztem értetlenül, aztán láttam ahogy nyílik az ajtó, és kilép rajta Bill.
-Úgy, hogy ideköltöztök. –kacsintott rám nevetve, Bill pedig már ki is nyitotta az ajtót.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
