|
54.rész | Nem én voltam
-Miért nem szóltál ha tudtad hogy a te neveden van? –gomboltam be magamon az ingemet, és felvéve a kicsit a kiságyba fektettem.
-Nem akartam.
-Miért nem?
-Mert nem voltam benne biztos. –dőlt hátra az ágyamon a plafont bámulva.
-Pompás. –nyitottam ki az ajtót.
-Nem akartad elmondani? –kérdezte hitetlenkedve, és felült az ágyon.
-Nem terveztem. Legalábbis egy ideig biztosan nem. –hajtottam le a fejemet.
-Remek! Tényleg oltári jó! –kelt fel az ágyról. –Ma vagy holnap elmegyünk, és megcsináltatjuk a tesztet. Ha pedig kiderül hogy nem az én gyerekem, átiratod annak a szemétnek a nevére! –csapta be maga mögött az ajtót, mire a kiságyban fekvő babám elkezdett sírni. Nem sok választott el engem sem attól hogy kijöjjön rajtam a felgyülemlett feszültség. Éljek egy házban velük így? És honnan tudhatta meg? Csakis Tom! Tudtam hogy nem szabadott volna megbízni benne! Áruló!
Még aznap délután felhívtam a kórházat, hogy egyeztethessek velük az apasági vizsgálatot illetően. Mikor letettem a telefont a kezemben lévő kis papírfecnin már egy időpont díszelgett. Szerda reggel hét óra. Vagyis holnap. Pompás, remélem Bill ráér, és nem kell áttetetni máskorra. Nem akartam elmondani neki hogy biztos vagyok benne hogy az övé a gyerek, látni akartam az arcán a meglepetést. De azt nem tudhattam előre, hogy hogyan reagál majd akkor, ha megtudja hogy biztosan az övé a kicsi. Semmi garancia arra, hogy velem neveli majd fel, főleg a vita után.
-Bill, beszélnünk kell! –nyitottam be a szobájába.
-Kopogásról nem hallottál még? –fordult felém ingerülten, Tom pedig felállt az ikrével szemben lévő fotelból.
-Beszéljetek csak. –ment el mellettem, de azért én nem hagytam szó nélkül.
-Áruló. –súgtam a fülébe ahogy elment mellettem.
-Miről akarsz beszélni? –fordult el tőlem, és a falat kezdte el tanulmányozni nagy buzgalommal.
-Holnap reggel hét órára a kórházban kell lennünk. Van kérdésed?
-Ő ott lesz?
-Nem. Még valami?
-Vinnem kell valamit?
-Csak magadat. –sóhajtottam. Nem értettem mi lett velünk. Úgy beszélünk egymással mint két idegen, de alig egy órája még mondhatjuk hogy egy pár voltunk.
-Rendben, készen leszek. –vette elő a telefonját, és ez egy jelzés volt nekem, hogy ideje mennem. Szótlanul hagytam el a szobáját, és vonultam be az enyémbe kulcsra zárva az ajtót. Lehet hogy az a baj ami sok kismamánál a terhesség után jön, de valahogy nagyon rosszul érintett Billel ez a veszekedés. Miért kellett? Mire volt jó?
-Pici, bejöhetek? –kopogott be Tom.
-Nem vagyok Pici! –mondtam, miközben a sírás kaparta a torkomat.
-Nem én voltam! Nem én mondtam el! –hallottam kétségbeesett hangját az ajtó túloldaláról.
-Akkor ugyan honnan tudná?
-Neked is mondta! Nem volt benne biztos! Tippelt, és neked eszedbe sem jutott tagadni!
-Nem érdekel, nem kell most a társaság.
-De a kicsit akarom megnézni.
-Majd megnézed.
-Ne legyél már ennyire fukar! Na, hagy vigyem ki a picit, utána magadra hagylak.
-Mint a két szemedre. –nyitottam ki neki az ajtót, ő pedig arrébb tolt, becsukta, és visszazárta kulcsra.
-Nem én voltam. –tárta szét a karjait, én pedig szorosan hozzábújtam. –Tudod hogy nem akarnék nektek ártani.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
