|
59.rész | Megbeszéltük
Nem tudtam rá mit mondani, nem bírtam megmozdulni, nem kaptam levegőt. Az agyam kattogott, hogy vajon jól hallottam e hogy szeret? Tom meglepődve nézett öccsére, majd rám, végül már kapkodta közöttünk a tekintetét.
-Nos, hogy hangzik? –lépett hozzám közelebb, de én rögtön hátráltam. Tomra néztem, és láttam a tekintetében az „Ugye én megmondtam hogy bújni fog?” kifejezést.
-Hagyj békén. Hazudtál!
-Mégis miben? –kérdezte meglepetten.
-Mindenben! Jó érzés volt megcsalni a barátnődet?
-Ha erre érted, akkor nem hazudtam. Nem kérdezted sosem, és nem is utaltál rá sehogyan. Nem hazudtam neked egyszer sem. –közölte szemrebbenés nélkül bosszantóan pimasz válaszát.
-Még hogy nem hazudtál! –akadtam ki, de akárhogyan is néztem igaza volt. Nem hazudott, mert tényleg egyszer sem kérdeztem rá. Bíztam benne, hittem neki.
-Tom, beszélnünk kellene. –fordult testvére felé Bill, amikor látta, hogy én nem tudok szóhoz jutni. Az említett csak bólintott, és magamra hagytak. Körülbelül tíz perc múlva hallottam hogy csapódik a bejárati ajtó. Mindketten elmentek, lehet hogy megbeszélik a délutáni dolgokat. Ahogy ránéztem a bőröndömre, ismét összeszedtem magam, és minden ruhámat belepakoltam a két bőröndbe. Amikor végeztem előszedtem egy nagyobb és erősebb táskát, mint amilyeneket a butikokban kapni, és belepakoltam a hajvasalómat, és az ilyeneket, de a legszükségesebbeket elöl hagytam. Hiszen másnap kórházba kell mennünk. Barbara ruháit is összepakoltam, neki még nem volt sok ruhája, és azok könnyen belefértek a szépségcuccaim mellé. Mikor végeztem már este nyolc volt. Hosszú napot tudhattam magam mögött, ezért gyorsan lefürdettem a picit, és tisztába tettem. Miután beletettem a kiságyba, és betakargattam, én is elmentem és vettem egy gyors zuhanyt, ami után már semmi erőm nem maradt felvenni a hálóingemet, ezért ruha nélkül dőltem be az ágyamba. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy a vékony takarót magamra húzzam, és utána már el is nyomott az álom. Hajnalban felkellett kelnem, mert Barbara éhes volt. Körülbelül húsz perc után már ismét az ágyamban fekhettem, és már majdnem elaludtam, amikor Bill és Tom nevetését hallottam kintről. Örültem neki, hogy ismét nevetnek, méghozzá együtt. Többre nem gondoltam, visszaaludtam.
-Miért nem vagy képes felvenni, valami ruhát? –takart vissza valaki reggel, és amikor résnyire kinyitottam a szememet, megláttam Billt.
-Ha annyira zavar, akkor ne nézz. –dünnyögtem, és magamra csavarva a takarót kikászálódtam az ágyból.
-Jó reggelt pici baba. –hallottam meg Tom hangját a kiságy felől, és amikor odanéztem, megláttam Tomot, Barbarával a kezében, aki az orrát fogta piciny kezével.
-Nem azt mondtam hogy zavar. –csókolt meg. A meglepettséegtől megszólalni sem bírtam. Belülről ordítottam hogy mi ez az egész. Nem értettem, hogy miért csókolgat Bill Tom előtt! Ahogy elkaptam Tom pillantását, láttam a tekintetében „Majd elmondom mindjárt.”
-Mi ez az egész? –támadtam le fél óra múlva a házban, amikor Bill a kicsi Barbarát rakta be a kocsiba.
-Billel megbeszéltük ezt az egészet.
-Szuper, engem is beavatnátok?
-Biztos tudni akarod? –nézett rám kérdő tekintetekkel.
-Igen, tudni akarom. –vágtam rá türelmetlenül.
-De…
-Tom!
-Ígérd meg, hogy nem kapod fel a vizet.
-Tom!
-Ígérd meg!
-Megígérem, csak mond már!
-Ha Billé a gyerek, akkor vele leszel. Ha Rogeré, akkor velem. –bökte ki, én pedig úgy éreztem magam, mint akit arcon csaptak. Hogy dönthették el ezt így maguk között? Úgy beszélhettek rólam, mint valami tárgyról!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
