|
60.rész | Hiányzik neki...
-Elmondod hogy mi bajod van? –fordult felém a kórházban Bill, de én tüntetőleg elfordultam. Tom megígértette velem, hogy nem mondom el Billnek, hogy tudok a kis egyességükről, de azt nem mondta, hogy nem viselkedhetek bunkón Billel. –Szuper! –sóhajtott lemondóan, és elfordult ő is tőlem.
-Bill Kaulitz, és Abigail Nash! –lépett ki a váróterembe egy fehér ruhás asszisztensnő, és a nevünket hallva Billel felálltunk, én a karomban Barbarával. Bill az ajtónál előreengedett minket, én pedig rá sem nézve mentem be. Az asszisztensnő leültetett minket két székre, és csendben vártuk az orvost.
-Nos, itt is vagyok. –rontott be, és futtában ledobott egy mappát az asszisztense asztalára. –Miben segíthetek? –vágódott le a gurulós székébe, ami a lendület miatt a falig csúszott.
-Apasági vizsgálatot szeretnénk végeztetni. –fordult Bill az orvoshoz, miután látta, hogy én a kicsivel vagyok elfoglalva.
-Az anya is ad mintát, vagy anélkül? –kérdezte, mire az asszisztens bőszen pötyögni kezdett a billentyűzetén.
-Igen, ős is ad. –felelte ismét Bill, mert én még mindig nem voltam hajlandó megszólalni.
-Rendben, akkor egy pillanat. –pattant fel, és félig már el is tűnt az egyik üvegajtós szekrényben.
-Három minta lesz? –kérdezte az asszisztens.
-Igen. –válaszolta az orvos, és becsapta a szekrény ajtaját, a kezében pedig három kis üvegfiolát tartott.
-Azok minek? –kérdezte Bill.
-Szájnyálkahártya mintáknak. –felelte az orvos nevetve.
Fél óra múlva már hazafelé tartottunk, de Billhez még mindig nem szóltam egy szót sem.
-Most mégis mi a fenét csináltam? Ha még mindig az a bajod, tegnap este megbeszéltem a barátnőmmel, hogy addig szüneteltetjük a dolgot, amíg ki nem derül a vizsgálat eredménye.
-Hosszú öt napod lesz. –jegyeztem meg epésen.
-Ne legyél már ilyen, most komolyan!
-Mit komolyan Bill? Még pont te mondod hogy viselkedjek komolyan? Nem én ejtettem teherbe egy nőt, miközben párkapcsolatban élek!
-De te estél teherbe, miközben párkapcsolatban éltél! –vágott vissza, én pedig, ha Barbara nem lett volna a kezemben, biztosan felpofozom.
-Héj, nyugodjatok már le! Mit marjátok egymást a gyerek előtt? –szólt hátra a volán mögül Tom, én pedig szemlesütve vettem tudomásul, hogy igaza van.
-Nem én kezdtem. –mondta Bill.
Az út további részében én csak bámultam ki az ablakon, és gondolkodtam. Egyszerűen nem hagyott nyugodni az a tény, hogy ha Billé a gyerek, márpedig én tudom hogy az övé, akkor vele kell lennem. És ez nem lenne baj, de mostanában folyton marjuk egymást! Hogyan fogunk így egy pár lenni, hogyan neveljük fel így a pici Barbarát? Nem akarom hogy apa nélkül nőjön fel, nekem is borzalmas volt! De mégis, ha belegondolok, Tom rendkívüli akaraterővel, és önfeláldozással van megáldva. Amikor beszéltünk, szentül állította, hogy a baba biztos Billé. Akkor pedig, ha ahogy Bill mondta szeret, miért megy bele egy olyan egyességbe, amiből nagy valószínűség szerint nem jól jön ki? Önfeláldozás lenne? Boldognak akarja látni az öccsét? És mi van, ha Bill éppen az aktuális barátnője mellett volt boldog? Mi van, ha éppen én szakítottam el őket egymástól?
-Miért nem mentek el, és esztek egy fagyit? –kérdezte Tom, és kivette a kezemből Barbarát.
-Mert nem megyek, add vissza a picit. –nyúltam érte, de Tom magához ölelte.
-Nem adom! –nyújtotta ki rám a nyelvét.
-Tom, az én gyerekem, és azt akarom hogy add vissza. –nyúltam érte, és ő kénytelen kelletlen ideadta. Ám alighogy Tom elengedte a pici elkezdtett torkaszakadtából sírni.
-Látod? –kérdezte nevetve. –Hiányzik neki a nagybácsija. –vette tőlem vissza, és Barbara egyből abbahagyta a sírást.
-Áruló vagy kicsim. –simogattam meg Barbara pocakját.
-Menjetek el fagyizni. –tűnt is el a szobájában, miközben a kicsinek gügyögött.
-Nos.. khm… Milyen fagyit szeretnél? –kérdezte Bill félénken két percnyi csend után.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
