|
19.rész | Csináljam?
-De az nem olyan együttalvás volt. –mondtam félig komolyan, majd beszaladtam a konyhába egy kis kutyatápért.
-Minek az? –kérdezte, amikor kiértem.
-Hogy hogy minek? Neked hoztam. –mondtam halálosan komolyan.
-Köszi, inkább add Scottynak, nekem valahogy nem jön be a pulykás ízesítésű, nem tudom miből készült, gyanús kinézetű barna gombóc. –mondta félrehúzott szájjal, nekem pedig nevetnem kellett, olyan volt az arckifejezése.
-És ilyen kétes eredetű gombócokat adsz a kutyádnak? –kérdeztem nevetve, miközben a kis tacskónak adogattam darabonként a „gyanús kinézetű” tápot.
-Nem én adom neki, hanem te. –húzta fel a szemöldökét. –Ne add neki, megmérgezed! –nevetett fel.
-Dehogy mérgezem, egy kis átlagos kutyakaja nem árt meg a kis ölebednek. –nevettem el én is magam, de lehervadt az arcomról a mosoly, és fájdalmas kifejezés vette át a helyét, amikor a „kis ölebe” a kezembe mélyesztette a kicsi, de annál erősebb fogait. –A fenébe. –rántottam el a kezem.
-Látod, ne szidd szegényt, mert a kis ölebem harapni is tud. –vigyorgott rám.
-Nagyon vicces vagy. –néztem vérző kezemre. –Ugye be van oltva?
-Mindennel, még azzal is, ami teljesen felesleges. –mondta már ő is megkomolyodva.
-Helyes, legalább így én megúszom az oltást. –mondtam, majd bementem a házba, hogy leápoljam a kis sebet, amit a tacskó okozott.
-Nagyon fáj? –lépett egyszer csak mellém Bill, én pedig felsikítottam.
-Ilyet többet ne csinálj! –korholtam le őt, és visszatettem a kezem a hideg vizes csap alá. –Csapj zajt, vagy valami, csak halljam hogy jössz.
-Oké, bocsi, nem tudtam, hogy rossz a lelkiismereted. –mondta, miközben én az asztalhoz mentem, ahová már előkészítettem a sebtapaszt, és az ilyenkor szokásosan kellő dolgokat.
-Most azért jöttél utánam, hogy szekálj? –kérdeztem, és igyekeztem felbontani a sebfertőtlenítőt.
-Nem, azért hogy segítsek, és ne perelj be azért, mert a kutyám megtámadott, és megcincált. –Vette el tőlem nevetve a fertőtlenítőt, majd le is kezelte vele a sebemet.
-Szóval szekálni jöttél. –vontam le a következtetést, majd elővettem a sebtapaszt is a kis dobozkából.
-Mondom hogy nem szekálni jöttelek. –szedte le a sebhintőpor kupakját is, majd beszórta vele a sebet.
-Nehéz elhinni, amikor most is éppen szekálsz. –mondtam.
-Nem is szekállak, de most komolyan. Nem is segíthetek? Mert neked egy kézzel nehezen menne. –húzta fel kérdőn a szemöldökét, majd egy „na készen is van” megszólalással rátette a sebtapaszt.
-Köszönöm. –mondtam, és kidobtam a kukába amit kellett.
-Na, remélem nem vérzel el. –vigyorgott rám.
-Látod most is…
-Szekállak? –vágott a szavamba.
-Mások szavába nem illik…
-Belevágni? –fejezte be ismét az elkezdett mondatomat.
-Ne…
-Csináljam? –lépett hozzám közelebb egy titokzatos mosollyal a szája sarkában.
-Bill, hagyd már…
-Abba? –nevetett fel, és miközben egyre közelebb jött hozzám, én egyre jobban hátráltam, egészen addig, amíg a konyhaszekrénynek nem ütköztem.
-Komolyan mondom, hagyd abba, vagy…
-Megbánom? –hajolt fölém, és én mélyen a csillogó barna szemeibe néztem.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
