|
53.rész | Az én nevemen
Nem akartam belezavarni abba az idilli képbe, csak szótlanul néztem őket. Bill kinyújtva hosszú kezeit felvette a kiságyból a picit, és a kis fejecskéjét a vállára hajtva magához ölelte.
-Mit meg nem adnék érte ha az enyém lennél. –suttogta, nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe. Ki vagyok én hogy megfosszam Billt attól az érzéstől hogy tudja, ő már apa. Hogy merek olyat tenni, hogy eltitkoljam előle, hogy neki már van egy gyereke? És ha mástól tudja meg? Abba belehalnék ha megharagudna rám, és elhagyna. Nem, inkább eltitkolom, megvárom a megfelelő pillanatot, és akkor közlöm vele. De mikor lenne a legjobb? Talán most? Vagy valamivel később?
-Bill! –ültem fel hirtelen az ágyon, aminek következtében megszédültem.
-Jól vagy? –lépett oda hozzám aggódva, és egyik kezével megfogta az enyémet.
-Persze, csak…
-Igen?
-Barbara…. –néztem mosolyogva a Bill karjaiban lévő kislányomra.
-Baj hogy felvettem?
-Jaj, dehogy, nyugodtan. –ráztam meg a fejemet hevesen. –Amikor csak akarod nyugodtan felveheted.
-Öhm, rendben van. Éhes vagy?
-Nem, de a pici igen. –nyúltam a piciért, amikor elkezdett nyöszörögni.
-Akkor én… azt hiszem megyek is. –állt fel az ágyról, amikor levettem a felsőmet.
-Rendben.
-Igen… megyek is… -nyúlt a kilincsért, de még többször mellényúlt, mert minket figyelt a picivel.
-Bill, nyugodtan maradhatsz, engem nem zavarsz. –néztem rá mosolyogva, miközben a kicsi elkezdett enni.
-De ez olyan… -piszkálta a kilincset, miközben láttam az arcán hogy elpirult.
-Ne legyél zavarban Bill, láttál már meztelenül is, miért vagy most ennyire gátlásos? –néztem rá gyengéden.
-Nem tudom, az teljesen mást volt, te most egy babát etetsz, és ezzel még meg kell birkóznom idegileg. Valahogy szokatlan még a látvány nagyon. –ült le mellém.
-Én már kezdem megszokni. Mi az? –kérdeztem, mert láttam rajta, hogy valami nagyon fúrja az oldalát.
-Kérdezhetek valamit?
-Persze. –vágtam rá.
-De ugye nem haragszol meg?
-Majd még meglátom. –mosolyogtam rá.
-Akkor hagyjuk.
-De hogy haragszom, csak most már mond el, mert meghalok a kíváncsiságtól. –nevettem fel.
-De tényleg…
-Bill tényleg, csak nyögd ki azt a kérdést.
-Biztos hogy Rogertől van a gyerek? –bukott ki belőle, nekem pedig az arcomra fagyott a mosoly. Megkérdezte, nem hazudhatok a szemébe. Nem mondhatom azt hogy persze, biztos hogy az övé. Hiszen később hogyan mondhatnám el akkor neki, hogy bocsi, akkor hazudtam, a tiéd a gyerek. Nem, nem hazudhatok neki, de nem is mondom meg neki.
-Nem. –suttogtam. –Nem vagyok benne biztos hogy tőle van.
-És akkor mi lenne ha…
-Mi lenne ha mi?
-Ha csináltatnánk egy DNS tesztet? –kapta el a tekintetét.
-Miért?
-Hogy hogy miért? Ha van egy gyerekem arról tudni akarom hogy biztos az enyém. Ha pedig nem az enyém, akkor nem akarom hogy a nevemen legyen! –nyögte ki. Hát igen, kibújt a szög a zsákból. Tudja hogy Kaulitz névre írattam a picit.
-Ezt hogy érted? –kérdeztem vissza. Hátha talán mégsem tudja.
-Tudom hogy az én nevemen van a kicsi. –felelte. Tudtam hogy tudja. Nincs olyan szerencsém hogy ne tudná.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
