|
6.rész | Pár pillantás
Miután a hotel portáján elkértem a szobakulcsaimat, odamentem a lifthez, és megnyomtam a lift gombját. Már vagy tíz perc eltelt, de a lift még sehol nem volt. Elkezdtem türelmetlenkedni, és még jó párszor megnyomtam a hívógombot. A lift valamiért csak nem akaródzott lejönni, ezért fancsali képpel elindultam a lépcsők felé. „Remek” –gondoltam. „Cirka hat emelet lépcsőzés” Már a negyedik emeleti lépcső fordulóban jártam, és éppen a telefonommal babráltam, amikor nekimentem valakinek, és megtántorodtam.
-Oh, elnézést. –néztem fel az alakra, akinek nekimentem. Egy szégyenlős mosoly ült ki az arcomra, amint láttam, hogy rám mosolyog.
-Szia. –köszönt miközben még mindig a szemembe nézett. Zavarba jöttem, nagyon.
-Szia. –azt akartam, hogy a hangom magabiztos legyen, de korántsem sikerült. Ha lehetséges még jobban elpirultam, aztán remélve, hogy nem vette észre, kikerültem, és hármasával szedtem a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb eltűnjek a szeme elől. Remegett a kezem, amikor a kulcsot a zárba akartam illeszteni, ezért kétszer olyan hosszú ideig tartott, hogy a zár engedelmesen kattanjon egyet, beengedve engem a biztonságos szobába. A hátamat az ajtónak vetve leültem, és megpróbáltam lenyugtatni magam, hiszen lekellett mennem ebédelni. Megvártam amíg a pulzusom a normális szintre ért, utána gyorsan ledobáltam magamról a ruhákat, és beálltam a zuhany alá. Nem telt bele tíz percbe, már a ruháim közt válogattam, hogy vajon mit vegyek fel. A választásom végül erre a ruhára esett: (ruha) Nem akartam túl kirívót, nem akartam, hogy egyáltalán észrevegyen. Remegő lábakkal léptem be a hotel éttermébe, és azon nyomban megláttam, hogy ott ül az egyik asztalnál, Tommal, és a banda másik két tagjával. Szétnéztem, és kissé meglepetten nyugtáztam, hogy nincs szabad asztal. Nem vagyok alapjában véve az aki nyugodt tud maradni ilyen helyzetekben, és tud magán uralkodni. Kimentem a recepcióra, és kiadtam minden dühömet a portásra.
-Nem érdekel, hogy vendégek foglaltak asztalt, én itt szálltam meg a hotelben, ajánlom, hogy ma este legyen legalább egy szabad asztal az én számomra! –vágtam a portás arcába, majd kiléptem a hotel ajtaján, és lementem a garázsba, remélve, hogy az autómmal végre megmozdulhatok. Kissé feldobta a kedvem, hogy az én drágaságommal végre mehetek. Elöntött a nyugalom amint besüppedt alattam a fekete bőrülés. Elindultam az utcák között a különböző éttermek között, végül egy kis keleties étterem mellett parkoltam le. Már vagy két órája ott ültem, és ebédeltem, amikor csörgött a telefonom.
-Igen, ki az? –kérdeztem, mert a telefonom ismeretlen számot írt ki.
-Én vagyok! Betolod még ma délután a nem mondom ki hogy midet a kórházba? –hallottam meg húgom kissé mérges hangját.
-Hát nem igazán terveztem, ne haragudj. –vallottam be.
-Oké, nem haragszom, de holnap délelőtt ugye bejössz? –kérdezte aranyosan.
-Mindenféleképp, viszont most mennem kell, majd még felhívlak a mobilodon este jó? –kérdeztem, miközben intettem a pincérnek hogy fizetek.
-Oké, várni fogom. Na szia! –mondta, és már csak a telefon ütemes sípolását hallottam. Miután fizettem, és kiléptem az ajtón, ismét remegni kezdett a lábam. A Tokio Hoteles srácok ott álltak az autómnál, és valamin vitatkoztak.
-Bocsi. –mondtam, majd elmentem mellettük, hogy odaférjek az ajtóhoz.
-Ez a tiéd? –kérdezte a fonott hajú Tom.
-Hülye, reggel nem láttad? –kérdezett vissza Bill.
-Amint látod. –válaszoltam Tomnak, majd becsuktam az ajtót, és elhajtottam.
(A kocsi képei: 1., 2.)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
